A világ összes problémája

A legrosszabbra számítva léptem be a konyhába.

Kezdtem rosszul viselni a kétes helyzeteket. Nem fogadott sem Brice, sem Katy, csak anya és Penny.

Penny? Úgy bámultam rá, mintha most látnám először. A vörös haját magas lófarokba fogta, és szolid sminket viselt, ami jó kiemelte a szemeit. Próbáltam felülkerekedni a váratlan megjelenésén.

- Liv! - mosolygott rám köszönésképp, én pedig viszonoztam egy feszült mosollyal. Kényelmetlen egy szituáció volt. Anyu viselkedése is furcsa volt. Nem annyira, hogy egy kívülálló észrevegye, de annyira igen, hogy aggódni kezdjek.

- Mit keresel itt? - érdeklődtem színtelen hangon.

- Oh, elbeszélgettem egy kicsit anyukáddal - villantott rám egy huncut mosolyt. Mintha leforráztak volna. A pillantásom anyura tévedt, aki beleegyezően bólintott.

- És csak ennek köszönhetem a látogatásod? - nevettem rá.

Annyira utáltam ennyire kontrollálni magam, de kénytelen voltam. Nem árulhattam el magam. Sokszor megesett, hogy amikor valamiben sántikáltam, anyu egy csúnya pillantásával buktatott le. Azaz, amint rám nézett belőlem kitört az igazság. Mára már megedződtem, és tudtam, hogy mikor mit kell válaszolni. Nem sokáig gondolkodni, de nem is habozás nélkül válaszolni.

- Dehogy is - legyintett bájosan. - Ne értsd félre Deborah, élmény veled beszélgetni - anyura mosolygott, majd rám nézett - miattad jöttem. Tudod a megbeszélt időpont nem jó, ma volt egy szabad napom és gondoltam, hogy ma bepótolhatjuk. Egy kis vásárlás, beszélgetés. Olyan rég nem találkoztunk!

Rámeredtem, mi a francot csinál? Hát nem azért jött, hogy beáruljon? Értetlen pillantást vetettem rá, mire kaján mosollyal hátradőlt a székében. "Csak nem képzelted, hogy megteszem?" üzente a pillantásával. Megráztam a fejem, mire elégedetten felemelkedett.

Anyu zavartan ácsorgott a pult mellett. 

- Mehetünk? - néztem rá, szinte könyörögve. Annyira megalázó volt már így is 19 évesen könyörögni, de tudtam, hogy muszáj megtennem. Anyu beleegyezett, és nem győztem sietni, hogy elhagyjuk a házat.

- Aranyos a húgod - jegyezte meg Penny, amint kiléptünk az ajtón.

- Nem a húgom - vágtam rá automatikusan. Mire ténylegesen elért a tudatomig, arra már elhagytuk az utcánkat.

- Várj, úgy érted, hogy találkoztál vele? - meredtem rá elhűlve. - Mikor?

Pedig azt hittem, hogy megúszom A találkozást. Mint kiderült lemaradtam róla rendesen. Pennyt faggattam, minden egyes szó érdekelt. Többször is elismételtettem vele Katy minden egyes válaszát, de a végére egyszerűen kifakadt:

- Liv, mi bajod? - csattant fel. - A húgoddal beszélgettem. Mégis miért akadtál így ki? Eszméletlen aranyos, nem értem mi bajod. Mesélt rólad, és a családodról.

Megcsóváltam a fejem. Nem hangzott jól. Pláné nem ha rólam és Katy beszámolójáról volt szó. Megálltuk az átjárónál és a lámpára összpontosítottam.

- Katy, nem aranyos. Ő, nem viseli jól, hogy van egy nővére. Utál, ha pontosabbak akarunk lenni. Ilyen már csak ez a testvéri szeretet, nem?

A lámpa, minden reményem ellenére, még mindig pirosat mutatott. Két velünk egykorú lány állt a túloldalon, az egyenruhájuk kék volt. Én az enyémet vettem szemügyre, még csak le sem vettem a bordó színű borzalmat. Még csak fél év és vége, ennek a fárasztó egyenruhás menetnek.

- Nos, azt hiszem én tudnék mesélni - szólalt meg újra. Felnéztem a ruhámról, és próbáltam megfejteni a mondandóját. Végül a lámpa átváltott, Penny pedig céltudatosan elindult. Csodálatra méltó volt az elszántsága, de Ashtontól tudtam, hogy soha sem járt még a városban, szóval nem ismerhette ki magát. Gonosz módon hagytam, hogy menjen amerre akar. Édes mindegy volt nekem merre tartunk, otthon akartam lenni. Csak piszkálta a csőröm a levegőben maradt mondat.

- Mesélj akkor. Húgod van?

Nevetni kezdett, tipikusan olyan "De hülye vagy" hanggal. Nem hagytam magam eltántorítani.

- Bátyám van - válaszolta mosolyogva. - Ethan. Jó srác, csak nos kissé khm...szabad erkölcsű. És nem jövünk ki jól. Felnőttem, már nem vagyok a kicsi húga.

És akkor Penny rám zúdította a problémáit. Mintha nekem nem lett volna elég. Bevetettem a visszafelé az ABC trükköt és nagyon elégedett voltam. Mindig jól jött, ha valamire magasról tettem, de úgy kellett kinézném, hogy érdekel. Egyszerűen elkezdtem visszafele mondani az ABC-t, amitől úgy nézel ki, mint aki teljes mértékben magában szívja a másik ember problémáját. Mint egy szivacs, úgy is engedted ki. Penny még mindig mondott, amikor befordultunk a sarkon. Pont a Maller északi felén találtuk magunk. Penny nem sokáig habozott - még mindig panaszkodva - elindult a lépcsőn. N, M, L, K... Mi van a K előtt? Ezen töprengtem másodpercekig. Már szinte kibuggyant belőlem a kérdés, amikor Penny felém fordult.

- Ti már lefeküdtetek egymással?

J, a J van előtte.

- Indiszkrét vagyok? -  faggatózott Penny "bűnbánatos" arccal.

- Egy kicsit? - nevettem feszengve. Hirtelen igencsak érdekelni kezdett a kirakatban lévő ruha.

- Én is meséltem - bökött játékosan oldalba, de ezzel csak ellenszenvet váltott ki belőlem. - Jaj, ne nézz rám már így! Nem kell mondanod semmit, csak vicceltem. Kedvellek, és azért osztottam meg a titkaim veled. Szeretném, ha majd te is így éreznéd. Bemegyünk?

Én meg úgy bólogattam, mint egy kisgyerek, aki fél válaszolni. Céltalanul sétálgattam a ruhák között, úgy láttam Pennyt a tapadós farmerok érdeklik, így pár másodpercig magamban lehettem. Egy piros csipkés ruha vonta magára a figyelmem. Odasétáltam és végig simítottam az anyagán. Gyönyörű ruha volt.

- Ashtonnak bejönne -bukkant fel a bal oldalamon Penny. - Olyan kis begerjesztős.

Elengedtem a puha anyagot.

- Oh, nem tudsz leszállni, igaz a lefekvős témáról? - morogtam elpirosodó arccal.

- Ashton annyira rád van izgulva, hogy még attól is fél hozzád érjen. Nem így ismertem meg. Kifordult önmagából a kis nőcsábász - kacsintott rám huncutul. - Megértem. Ashton tényleg szeret. Mindent szeretne jól csinálni. Olyan buta, magát kell adnia és minden rendben van.

- Ezt, hogy érted? - pislogtam furcsán.

Penny szórakozottan fogta meg a piros ruhát.

- Meg kellene venned. Olyan jól állna neked.

Haza felé sétáltunk, hagytam, hogy Penny meggyőzzön a ruhát illetően. Többet nem került semmi kínos szóba, és a végén tényleg jól éreztem magam. Kezdtem megkedvelni ezt a szószátyár lányt.

- Mit értettél az alatt, hogy mindent szeretne jól csinálni? - kérdeztem nem sokkal a búcsúzásunk előtt.

Penny arcán szomorkás mosoly jelent meg.

- Mindig felhív, hogy mit tegyen jól. Mindig könnyű válaszolni neki. Olyan egyszerű... - sóhajtotta.

Az egyik lábamról a másikra álltam, az ajkam rágcsáltam. Szorosabbra markoltam a szatyrom fülét.

- Úgy érted, hogy te mondod neki, hogy mit...

Penny megrázta a fejét.

- Nem, mindig azt mondom, amit ő tenne. Ilyen egyszerű. Néhány kérdés és már tudom, hogy mit akar valójában. Soha sem manipuláltam.

Megölelt, én pedig szótlanul viszonoztam. Amint elengedett, leintett egy taxit. Azonban foglalt volt.

- Alig várom már a Little Bayes bulit - jegyezte meg kitöltve a csendet. Meghúzta a lófarkát és intett ismét. A taxi most megállt. Penny kinyitotta a hátsó ajtót. Beült, de azért még kihajolt.

- Vedd fel valamelyik este az a ruhát - kacsintott rám.

Becsapta az ajtót. A hátsó ablaknak préselődve integetett, én pedig a fejem csóválva vissza intettem.