Tengerpart

- Tudod Michaelnek mégiscsak igaza volt - mondtam halkan. - Maradjunk annyiban, hogy kihasználtak,és én hagytam.
Képtelen voltam bármi mást is hozzátenni. Éreztem Ash kimondatlan kérdéseit, ott lógtak a levegőben.
- Mi történt? - puhatolózott tovább. Felé néztem, de nem rá. Az üres fal egy repedésére összpontosítottam. - Mit tett?
- Érzelmileg zsarolt - közöltem érzelem mentes hangon, mintha nem velem történt volna. Reméltem, hogy ennyi is elég, hogy rájöjjön, hogy mit takar a kifejezés. Láttam az arcán, hogy tudja, de biztos akar lenni.
Kifújta a levegőt, amit kitudja mióta tartott bent.
- Vele...?
- Vele feküdtem-e le? - néztem rá. - Igen, de nem önszántamból. Néhány alkalom után egyszerűen otthagyott. Elment Európába. Ha mondatom életem legszarabb dolga volt. De a legjobb is, ami akkor történhetett.
- Sajnálom Liv - suttogta.
- Én is.

Az éjszaka nem hozta a szokásos enyhülést. Álmatlanság gyötört és sejtettem, hogy csak saját magamnak köszönhetem, hogy elindultam a züllés kitaposott útján. A sötétség leszálltával, mintha minden egyes probléma meghallgatást szeretett volna nyerni. Egyszerre törtek rám, én pedig nem voltam képes elhallgattatni őket. A lógásaim, és a nem túlzottan jó jegyeim remekül mutatták, hogy már nem menekülhetek a könyvek és a leckék világába. Többé már nem volt szükségem arra, hogy elvonja valami a figyelmem. Talán igazából egyetemre sem akartam menni, csak ezt láttam az egyetlen kiútnak abból a katyvaszból, ami pillanatnyilag az életem. Ez a felismerés kissé megnyugtatott.

Ashtonra néztem, aki békésen pihent mellettem. Egyenletes légzése volt az egyetlen zaj. Zavartalanul bámultam minden egyes kis részletét. A szempilláit, a szemöldöke ívét, a göndör haját, a borostát az arcán. Az ágy szélére gördültem, és óvatosan felültem. A szekrényen Ashton karkötői hevertek, egy kis színes kupacként. Ez jelentette az egyetlen színfoltot az egész helységben. Talán Ashton azért szerette őket annyira, mert elvonták a kíváncsiskodó emberek figyelmét. Ha rá gondoltam, elengedhetetlenül ott voltak a csuklóján. Soha sem láttam, hogy megszabadult volna mindtől. Most is csak egy piros cérnavékonyságú karkötő maradt rajta, ami nem sokat takart. Nem láttam a hegeit, a kezeit tökéletesen magához szorította a takaró anyagával együtt. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy odahajoljak és megnézzem őket. A fehér hegeket, amiket annyira utált, hogy képes lett volna letépni a bőrét, csak, hogy ne lássák a gyengeségének jeleit. Ugyanakkor tudtam, hogy ha lehetősége lenne rá nem szabadulna csak úgy meg tőlük.

Ashton mocorogni kezdett és a másik oldalára fordult. A szemhéja rángatózott majd, az arcán is érzelmek árasztották el. Félelem. Düh. Kétségbeesés. Rémálma volt.
Még mielőtt felébreszthettem volna, a szeme felpattant és a helyemet tapogatta. Zihált.
- Itt vagyok - suttogtam és a keze után nyúltam.
Egy megkönnyebbült sóhaj volt a válasz. Ashton felült, mint aki eldöntötte, hogy nem fekszik vissza. Megtudtam érteni. Bármit is álmodott, nem szerette volna folytatni.
- Miért nem alszol?
Megvontam a vállam.
- Nem tudok - válaszoltam egyszerűen.
Ashton biccentett. Az alvás ellenére nyúzottnak tűnt a halvány fényben. Fáradtan megdörzsölte az arcát.
- Most már én sem - dünnyögte rekedt hangon.
- Rosszat álmodtál? - húzódtam közelebb. - Igen, nem? Eldöntendő kérdés, nem kérek beszámolót.
Ashton felemelte a takarót, én pedig mellébújtam. A vállának támasztottam a fejem.
- Itt voltunk. Minden ugyanolyan volt, mint amikor megérkeztünk. Szeretkeztünk, nem sírtál. - Figyelmesen hallgattam, de arra gondoltam bárcsak ne mondaná el. - A következő pillanatban a fürdőszobában voltam, és - elhallgatott, beletúrt a hajába. - Azt műveltem. Halál nyugodtan vágtam, mintha egyáltalán nem zavarna, hogy ott lehetsz az ajtó túloldalán. Liv, én megkönnyebbültem még attól is, hogy álmodtam róla.
Elveszett volt, a csuklót bámulta, mintha attól tartott volna, hogy tényleg megtette. Hirtelen ötlettől vezérelve az ölébe másztam. Kiakartam rángatni az álom okozta hangulatból.
- Ashton egy álom. Nem jelent semmit - nyugtattam az állát cirógatva. - Másfél éve nem csináltad.
Ashton rám emelte a szomorú szemeit.
- Ez még nem jelenti azt, hogy nem akartam. Sokszor gondoltam rá, és körübelül ennyiszer is éreztem közel magam a cselekvéshez is. Még ma is Liv. Ha nemet mondtál volna, akkor fogalmam sem lenne, hogy mi történt volna ma. Vannak napok, amik még a szokásosnál is rosszabbak.
Elgondolkodtam a szavain. Bármi kételyem is afelől, hogy nem vagyok jó helyen, eloszlott.

Képes lettem volna bármit megtenni, hogy elűzzem a fájdalmát és a bizonytalanságát. Az arcára tettem a kezem és magam felé fordítottam. Belebámultam a szemeibe, és az ajkára pillantottam. A mellkasára csúsztattam a kezem és finoman hátralöktem, miközben  megcsókoltam. Ashton azonnal reagált. A nyelve táncolt az enyémmel, a teste reagált minden érintésemre. A szívünk is egyszerre dobogott. Az álmosságát felváltotta a vágy.
Mintha tudatába került volna, hogy most más lesz, átvette az irányítást. A keze a tarkómra, majd a derekamra csúszott. Közelebb szorított magához, mintha néhány vékony ruhadarab túl nagy akadály lenne. Felnyögött, én pedig elégedett voltam.
- Remélem tudod, hogy semmit sem muszáj - lehelte. Csókot nyomott a kulcscsontomra. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy a foga közé csippentse a bőrt a nyakamon.  A meleg lehelete megcsapta a bőröm. Elidőzött felette majd megharapta, fokozatosan haladt ismét lefelé.
- Akarom - sóhajtottam. Elengedtem magam és a lábaimmal Ashtonhoz szorítottam magam.
- Én is - nevetett.
- Érzem - suttogtam.
A nyakához hajoltam, az ujjaim a hajába szántottak.

- Az egész nap a mienk! - rikkantotta Ashton, ahogy kiléptünk a motel ajtaján. Dögmeleg volt, szokás szerint.
- Valójában csak öt óránk van. Kilenckor keltünk, és most tíz van. Háromra otthon kell lennem.
Ashton meglökött és kikerülte az autót.
- Olyan ünneprontó tudsz lenni - morgott. Kinyitotta az autó ajtaját és behuppant.
- Hát ebből diplomázom... - jegyeztem meg miközben én is beültem. Bekötöttem magam és lehajtottam a napellenzőt.
- Tényleg adtad be a jelentkezésed valahová? - indította be Ash a motrot. Megfeszültem, a körmöm az ülésbe mélyesztettem. Úgy tettem, mint aki nem hallotta a kérdést.
- Liv, kérdeztem valamit... - fordult ki a parkolóból.
- Igen? Ismételd meg, mert nem hallottam - kértem, de már a válaszon törtem a fejem. Ashton eleget tett a kérésemnek. Vetett rám egy gyors pillantást.
- Nos még sehova, még van időm - lódítottam.
- Te is tudod, hogy nincs időd... Biztos van már ötleted. Egy vágy...
A hajam kezdtem babrálni.
- Ötletem az van, de szeretnék halasztani pár évet.
Ashton rám nézett. Az arcán megfejthetetlen kifejezés ült.
- Tudom, hogy nem gondoltad meg rendesen - mosolyodott el végül. - Liv, szerintem ...
Megforgattam a szemem. Tudtam, hogy mi következik.
- Rossz ötlet? - biggyesztettem le a szám. - Tudom, de egyszerűen úgy érzem nem nekem való. Nem most.
Ashton mosolya szélesebb lett.
- Miért mosolyogsz? - kérdeztem, már én is mosolyogva.
- Hová akarsz menni, Liv? Nem hiszem, hogy pont te nem tervezted volna meg az egyetemista életet... - rám nézett és cinkosan kacsintott. - Rajta, nekem elmondhatod.
Beszívtam az alsó ajkam.
- Az ország másik felébe - válaszoltam halkan. - Távol tőled, távol innen.
Ashton arcáról nem tűnt el a mosoly, amitől kicsit nem éreztem félelmetesen őrültnek a vágyam.
- Mondtam én, hogy már eltervezted.
- De nem megyek, anyu soha nem engedné - dünnyögtem és feltekertem a rádiót.
A csendet felváltotta egy Nirvana dal. Az ütemre doboltam az ujjaimmal a térdemen.
- Most le kellene halkítanom, hogy megmondjam, hogy menj, ha ez a szíved vágya - nevetett. - De remélem így is hallod, mert rohadtul szeretem a számot.

Tíz perccel később a tengerparton kötöttünk ki. A levegő fülledt volt, egyáltalán nem volt semmilyen légmozgás. Vágyakozva néztem a fodrozódó hullámokat. Lehajoltam és ameddig a nadrágom anyaga engedte, feltűrtem. Térdig gázoltam a vízbe. Követve a példámat, Ashton lerúgta magáról a cipőt és áthúzta a fején a pólót. Összegyűrte és a homokba hajította a cipőm mellé. Amikor közeledett, ráfröcsköltem a vizet.
- Vedd le a pólód - nevetett rám, amikor mellém ért. - Nincs senki a parton.
A hátunk mögé mutatott, hogy bebizonyítsa az állítása helyességét. Nem mozdultam, Ashton karjai pedig körém fonódtak. Megemelte a derekamnál a pólóm szegélyét, a szemeimbe nézett és fokozatosan emelte. Várta, hogy meddig mehet el.
- Ne - leheltem azonnal.
A pólóm visszakerült a helyére. Ashton keze pedig a derekamra csúszott. Magához vont.
- Rajtad van az a micsoda - dünnyögte a hajamba.
- Ez egy bandeau - magyaráztam túlzott lelkesedéssel. - Olyan, mint egy melltartó. Pánt nélkül.
Ashton egy puszit nyomott a nyakam tövébe.
- Tudod, hogy nem érdekel - suttogta, amitől kirázott a hideg. - Csak az, hogy leszedjem rólad.
Vállon csaptam.
- Te perverz - szidtam, és ellöktem magamtól. Hogy nyomatékosítsam az állításom, lefröcsköltem. Majd rohanni kezdtem. Vizpermet csapott fel mögöttem, ahogy lélekszakadva rohantam. A pólómra is felcsapódott, eláztatva azt.
A félelmem nem igazolódott be. Ashton nem kapott el, mert elég gyors voltam ahhoz, hogy simán lehagyjam. De ahhoz is, hogy elvágódjak, mint egy zsák. Olyan felkészületlenül ért, hogy levegő után már a víz alatt kaptam. Homok és sós víz töltötte be a szám. Levegő után kapva bukkantam a felszínre. Ashton felettem magasodott. Vizet köptem a lába elé. A térdig érő vízben ültem, a hullám a hátamat verdeste. A hajam hínárként tapadt az arcomba. Ashton felvont szemöldökkel pillantott rám. Sejtettem, hogy idejövet kiröhögte magát.
- Nem jössz? - pislogtam hunyorítva Ashtonra. - Egész jó a víz.
Megmozgattam a lábam, amivel felkavartam a homokot. A napfényben megcsillant a hullám tetején úszó homokszemcsék. Ashton végül leült mellém.

- Szeretem a partot - törtem meg a csendet. - Olyan gáz, hogy itt van néhány percnyire és soha sem jövök el.
Ashton felkavarta a köztünk levő homokot.
- Én szörfözni szeretek. Tényleg gázak vagyunk. Lejöhetnénk a srácokkal a szabad hétvégén - javasolta.
- Akkor jövünk Little Bay-be - emlékeztettem. - Ha szándékszol még eljönni velem.
Oldalpillantást vetettem rá. Ash arca megnyúlt.
- A szabad hétvégén koncerteznünk kell.
Lebiggyesztettem az ajkam. Nem mintha nem mehettem volna Ashton nélkül, de reméltem, hogy nem egyedül kell megbirkóznom Lucas-szal, apával és Lucas anyjával.
- Nem gond - bizonygattam.
Ashton nevetni kezdett.
- Basszus Liv, ennyire seggfejnek nézel? Megkérdezted ezelőtt egy hónappal. Persze, hogy nem programoztuk erre a hétvégére a koncertet. Vagyis de, csak itt fogunk. A srácoknak édes mindegy, hogy hol részegednek meg. Bővítjük a rajongó tábort itt is és máshol is. Szerinted, ha felállítunk egy eseményt, akkor értesülnek róla?
- Talán. Megkérdezem apát, hogy szólna-e Wendynek - vetettem fel az ötletet. Ashton furcsán nézett rám. - Wendy a helyi partiarc. Ő tesz mindent valamilyenné. Népszerűvé vagy gázzá. Remélem nem az utóbbi...
- Tudom, hogy fontos, hogy ne egyedül nézz szembe a másik életeddel - vette át újra a szót. - Apámnál lenni nem könnyű. Még szerencse, hogy Penny képes minden alkalommal visszacsalni.
A fogam csikorgattam a név hallatán. Ashton nagyszerű lánybarátja. Soha sem találkoztam vele, de utáltam. Ash minden igyekezete ellenére ki nem állhattam. Lehetett akármilyen szép vagy csúnya. Okos vagy buta. Kedves vagy pont olyan, mint én. Lehetett önkéntes szabadidejében, vagy maga a királynő is. Ha Ashton kellett neki, akkor nem jó pályán van.
- Tudod mit? - pattant fel hirtelen.
Felém nyújtotta a kezét, kisegített a vízből. Sarkon fordult és ott hagyott. Zavartan néztem a távolodó Ashton után.
- Hova megyünk? - kiáltottam utána.
Felvette a pólóját és a kezébe vette a cipőjét.
- Megismerkedsz Pennyvel - jelentette ki boldogan.
Én már nem voltam oda annyira ettől az ötlettől.