Titoknap

Mindennemű helyesírási hibáért elnézést. Háromszor olvastam át, de a Word és én sem találtunk hibát. Kívánságotok teljesült, itt az idő az enyémre: ha elolvastad írj egy megjegyzést, amit tartalmazza a véleményed és azt, hogy szerinted mi fog a következőbe történni. Jó olvasást!.

Ashton meg sem szólalt egészen addig, amíg be nem hajtottunk egy útszéli kis motel elé. 

A parkolóban mindössze két autó árválkodott, nem tűnt valami forgalmas helynek. Szerintem Ashton pontosan tudta, hogy itt van, és ennyire elhagyatott.

– Jössz?

A viselkedésével megrémisztett, de úgy tűnt nem érdekli. Teljesen immunis volt mindenre. Talán ha még egyszer hányni kezdek, végre rám figyel. Leállította a motort, és kiszállt. Tétlenül ültem. Várjam meg vagy menjek utána? Ashton felsietett a lépcsőn és eltűnt a motel csúnya barna ajtaja mögött. Rászántam magam, hogy mégis utána megyek, még mielőtt az ajtózár bekapcsolódik. Előtte rágó után néztem.

Találtam egy félliteres palackos vizet és egy csomag mentolos rágót.

Kilöktem az ajtót. Letekertem a palack kupakját és ittam pár kortyot. Egyúttal kiöblítettem a szám is. Befaltam két rágót és kelletlenül követtem Ashtont.

Amikor beléptem két dolog is szemet szúrt. Ez a kis útszéli motel pontosan olyan belülről is, ahová a légyottokat szervezik, vagy a kamionosok megállnak szunyálni. – A recepciós pulton heverő Védekezz! Feliratos doboz is ezt bizonyította, ami tele volt óvszerekkel. Ashton mellette, a portánál állt. Épp átvette a kulcsokat, és a lépcső felé indult. Megfordult és látta, amint beléptem, de nem mutatta semmi jelét annak, hogy szándékában is áll megvárni. Leküzdöttem a büszkeségem és tettem három iszonyú határozott lépést a folyosón. Összeszorítottam a fogam és elindultam.

– Ashton Fletcher Irwin! – sziszegtem. Ashton nagy lepetésemre nem várt. Hatalmas léptekkel szedte a lépcsőfokokat. Utána szerettem volna rohanni, de amint elnéztem a recepciós nő már így is azt hitte, hogy dugni megyünk. Komolyan még én is azt hittem. Szorongás töltött el, és azt hajtogattam, hogy Ashton soha nem kényszerítene semmire. Nem féltem attól, amire gondolnátok. Más aggasztott, de nagyon.

Attól tartva, hogy Ash eltűnik a szemem elől, szaporábban lépkedtem. A lépcsőfokokat már én is futva tettem meg. Szerencsére láttam, amint az első emeltre fordul, majd az első ajtóba bedugja a kulcsot. Egy kicsit nem bántam volna, ha mégis eltévesztem szem elől. Gyors mozdulattal kitárta az ajtót és belépett. Dühösen csörtettem utána. Megvártam, amíg az ajtó becsukódik mögöttem, majd kifakadtam.

– Fletcher! – sejthette, hogy annyira súlyos a helyzet, hogy csak így szólítom. – Mit keresünk itt? Miért rángattál ide? Elárulnád mi ez az egész?

Ashton – halálos nyugodtsággal– az éjjeliszekrényre dobta az autó kulcsait, két ismerős alumínium fóliás tasakkal együtt. A levegőm bent rekedt. Ashton megfordult, és rám nézett. Összecsuktam a szám és még mindig azt bámultam.

– Ajándék – magyarázta szenvtelenül. A jól ismert Ashton elviccelte volna. – Tudod a biztonság meg minden.

– Elfogadtad? – néztem végre a szemébe. – Nagyon magabiztos vagy.

Ashton megvonta a vállát, mint akit az sem érdekel, hogy itt maradok–e vagy sem. Láttam, hogy nem vezet ez az egész sehová. Beletörődve az ágyra huppantam, majd elnyúltam. A fáradtság hirtelen vett erőt rajtam, szinte el is felejtettem, hogy ma még enni sem volt időm. Iskola, táncpróba és egy megbeszélés. Fárasztó nap, és akkor még jön Ashton is a hülyeségeivel.  Ashton egy drámai nagy levegővétellel mellém feküdt, mint aki eldöntötte, hogy megajándékoz a jelenlétével. Ha nem mocorog és sóhajtózik felváltva, már rég aludtam volna. Az álmok határát súroltam, amikor megszólalt:

– Ne aludj – suttogta – Kérlek.

Olyan nehéz volt kinyitnom a szemem, de megtettem. Volt valami a hangjában, ami egyszerre dühített fel és törte apró darabokra a szívem. Szembefordultam vele, és diplomatikusan elnyomtam egy ásítást. Ashton megfogta a kezem. Próbáltam nem szóvá tenni a meglepettségem.

– Szeretlek.

– Szerelmi vallomás a javából – motyogtam csipkelődve.

– Mit szeretnél?

Azt hiszem, hogy a kérdés arra vonatkozott, hogy mire várok. Azonban a gyomrom nem rendelkezett olyan résszel, ami közölte volna vele, hogy "hé, nem most, nem téged kérdeztek". Panaszosan megkordult, Ashton arcán pedig egy halvány mosoly jelent meg. Elengedte a kezem és felült. 

– Kajálunk, rendben?

Nagyon is rendben volt.

A mi kis légyottos motelünk, rendelkezett konyhával is, bizony ám. Három – jóindulattal nevezve – asztalka árválkodott a helyiségben. Átható olajszag lengte be, nem nagy meglepetésemre. Ashtonnak szerintem fel sem tűnt. Elvégre KFC dolgozó. Még néha neki is olyan illata volt, pedig csak kiszolgálta az embereket.

Ashton fogta a kezem és eszméletlenül aranyosan viselkedett. Már azt hittem, hogy képzeltem ezt az egész hideg viselkedését, és kirohanását. Leültünk a legnagyobb asztalhoz, ha lehet ezt így mondani. Nekem megfelelő volt mind a magassága, mind az asztallap mérete, azonban Ashton könyöke lelógott, a lábát pedig folyamatosan beleütötte. Az Óriás és a mini asztal esete.

A választék is szegényes volt, akárcsak a berendezés. Hasábburgonya és xy hús. Ital pedig ásványvíz, bor és vodka.

Ashton sokáig azzal volt elfoglalva, hogy próbált beszélgetést kezdeményezni. Szerettem volna, ha minden zökkenő mentesen menne, de nem tudtam szemet hunyni a ma esti viselkedése felett. Zavartalanul csacsogott a KFC–ről, valami új dobfelszerelésről. Szerintem tudta, hogy ha hallgatna kínos csend telepedne ránk, ami soha sem végződik jól. Figyelmesen hallgattam, tényleg próbálkoztam. Szerencsémre a rendelés végre megérkezett, és elfoglalhattam a szám. Reméltem, hogy Ashton is így tesz, mert majd' belehaltam, amikor láttam, hogy mennyire igyekszik helyrehozni mindent.

– Mi lenne, ha ma titoknapot tartanánk? – kérdezte hirtelen. A szám tele volt, így csak egy kérdő pillantást vetettem rá. Rágtam, hogy végre kérdéseket is feltehessek.

– Kérdéseket tehetsz fel, én pedig válaszolok. Háromszor lehet passzolni – ismertette a játékot, ami megtévesztésig hasonlított egy kamaszkorunkban játszott Titok, vagy igyál játékra. Voltak kérdéseim, szóval rábólintottam.

– Én kezdek Irwin – előztem meg.

Beleegyezően könyökölt az asztalra.

– Legyen – sóhajtotta és hátradőlt a székében. Nem azzal volt a gond, hogy mit kérdezzek, hanem, hogy melyik kérdésem élvez előnyt. Gondoltam, hogy a legaktuálisabb kérdéssel nem lehet tévedni.

– Miért hoztál ide?

– Passz – válaszolta egyszerűen. 

Az ajkamba haraptam, akkor ez így fog menni egy darabig...

– Reméltem tudod, hogy két...

– Még két esélyes passzom van. Tudom. Ismerem a szabályokat – forgatta a szemét. – Én jövök.

Láttam, hogy ő sincs kérdések hiányában, engem nézett és előre hajolt.

– Haragszol rám?

Minden nemű átgondolás nélkül rávágtam, hogy nem. Persze Ashton, mint mindig nem hitt nekem. Meg is lepett volna, ha csak bólint és kérdez valami normálist.

– Biztos?

Leállítottam.

– Ez már két kérdés. Én jövök, ne csalj! Van köze a kiruccanásunknak, a kocsiban törtéteknek? – Ideje volt mélyebb vizek felé evezni.

Ashton nem tűnt meglepettnek. Azt hittem, hogy ismét passzolni fog, de nem tette. Válaszolt, még, ha nem láttam egészen értelmét.

– Szorosan nem. Már előtte eldöntöttem.

Ami azt jelentette, hogy történt valami még a találkozásunk előtt. Voltak tippjeim, Ashton egy ártatlan kérdése után fel is tettem.

– Van valami köze Lucas–nak ehhez?

Megrázta a fejét, én pedig bólintottam.

– Kellene, legyen bármi köze is? – kérdezett vissza.

Megráztam a fejem.

– Nem, de a következő kérdésemmel pontosítok. Van bármi köze is a bandádnak?

Ashton megrázta a fejét. Akkor mégsem voltak tippjeim.

Ashton rendezte a számlát és visszakormányozott a szobánkba. Ashton alfahím ösztöne rögtön beindult, amikor egy férfi a lépcsőfordulóban, alaposan végigmért és mosolyra húzta a száját. Úgy tettem mintha nem láttam volna, hogy a férfi hosszasan néz utánunk és a gatyáját igazgatja, mint aki nem fér benne. Ashton morogva a vállamra tette a kezét és úgy vezetett.

Ashton majdhogy nem belökött az ajtón. Alig nyertem vissza az egyensúlyom, már a karjába is zárt. Viszonoztam az ölelést, és próbáltam éreztetni vele, hogy nem érdekel semmi. Ashton kissé elhúzódott tőlem, és a szemeibe nézett. A szemei a sötétzöld egyik árnyalatát vették fel. Szerettem, a szemeit. Mindig más színűek voltak. Szerettem volna én is ilyen szép szemeket. 

Minden előjel nélkül felkapott és az ágyhoz vitt. Az ajkai szenvedélyesen az enyémre tapadtak, és nem hagyott levegőt venni rendesen. A hátamra fektetett és fölém hajolt. A keze megtalálta a pólója szegélyét és áthúzta a fején. A sarokba dobta. Hamarosan az enyém is követte.

Ashton minden alkalmat kihasznált, hogy a nyakamhoz érjen. Hol az ujjaival, hol az ajkával. Lehunytam a szemem és próbáltam uralkodni az érzéseimen. Ashton azonban nem könnyítette meg a dolgom. Megszabadított a nadrágomtól, a melltartómtól és a bugyimtól is. Ő is megszabadult minden ruhájától, és magunkra rántotta az ágy takaróját. Gyors csókot nyomott a kulcscsontomra és az óvszer után nyúlt. Egy pillanatig rám nézett, én pedig nem állítottam meg.

Lehunytam a szemem és hagytam, hadd történjen meg.

Szorosan magam köré csavartam a takarót. Ashton pedig magához vont.

Rendíthetetlenül, szinte pislogás nélkül a plafont bámultam. A szívem hevesen vert, a kezem reszketett.

– Szeretlek – suttogta a fülembe.

Nem hallottam mit mond, nem nyertek értelmet az ajkai által megformált szavak. Az agyam csak egy dologgal foglalkozott. Az agyam elhagyta a realitás földjét, és beleragadtam egy emlékembe.

– Kérlek, ne hagyj el – suttogtam. – Kérlek.

Zokogni kezdtem. Kétévnyi eltemetett mocsok lazult fel. És úgy nézett ki, hogy betemet.