+ Mielőtt jártunk - Szívesség

A rész már fejben megszületett, azonban sehogy sem láttam helyesnek, hogy bepofátlankodjon a rendes részek közé. Hívjátok kivágott jelenetnek, vagy a történet előzményének, mindegy. Meglepetés rész :)

A padon ültünk Jennával. A szünet most kezdődött, így boldogan nyúltunk el, hogy minél több napfény érjen minket. Ilyen angolirodalom óra után, a szünet – minden egyes percét ki kellett élvezni. Szívesen hazamentem volna már, de még négy iszonyat hosszúnak tűnő óra várt ránk.

– Alig várom, hogy hétvége legyen – sóhajtotta vágyakozva Jenna.

Megértettem, nagyon is. 

– Hétfő van. Még van négy hosszú nap – világítottam rá.

Jenna meglökött, mint aki nincs tisztában a hét fogalmával.

– Mindjárt péntek van – válaszolta optimistán. 

Szerettem volna én is ilyen derűlátó lenni. A szünet további részét csendben töltöttük. Amint megszólalt a csengő felültem, és kinyújtóztam. Körbe néztem az udvaron, amikor észrevettem a gyepet átszelő Mirandát. Amint észrevett mosolyogva integetett. Visszaintettem. A pad megreccsent Jenna súlya alatt, ahogy ő is felült. A csupasz vállunk összeért.

– Hello lányok – vigyorgott ránk Miranda. – Itt napoztok, nem órán kellene lennetek?

Jenna elvigyorodott.

– Tanító néni, neked meg nem kölköket kellene tanítanod? – vonta fel a szemöldökét provokatívan.

Miranda az általános iskola egyik tanítója volt. Nem szívesen cseréltem volna vele. Nem igazán volt türelmem senkihez, főleg nem a gyerekekhez. Az olyan munkáknak, amelyek iskolához volt köze kihúztam megfontolandó listáról is. Egyszerűen nem nekem valók voltak. Miranda elbűvölő, kedves és türelmes. Pont az ellentétem. Szerintem a kissrácok nagyszerűen kifogták.

– Hát, ha már témánál is vagyunk. – Támaszkodott a padnak. Kíváncsian vártuk, hogy mit fog mondani. Néha nap, amikor a padnál ültünk meglátogatott és jobbnál jobb történeteket mesélt.

– Újabb gyerek aranyköpés? – billentette oldalra a fejét Jenna.

Miranda megrázta a fejét.

– Pénteken segítségre van szükségem. A srácoknak megígértem, hogy más lesz az óra, mint szokott.

– Királyság – kommentálta Jenna. – Ötlet kell? Van pár...

És elkezdte sorolni. Miranda pedig nevetve végig hallgatta. Jenna nem szenvedett hiányt ötletekben. Még ha megvalósíthatatlanok is voltak.

Miranda finoman leállította a barátnőmet.

– Igazából már tudom, hogy mit szeretnék – mosolygott lehengerlően. – Az ötleteid pedig listára pakolva.

Jenna elégedetten bólintott.

– Na és mi lesz a rendhagyó órádon? – böktem meg Mirandát.

Miranda szélesen elmosolyodott.

– Olivia Dufall benéz az osztályomhoz – válaszolta, mintha ténylegesen így volna.

Jenna a nap hátra levő részében ezzel cukkolt.

– És akkor együtt rajzoltok csillám pónikat, majd eléneklitek a Spongyabob betétdalát – idegesített továbbra is.

Időszűkében Miranda azonnali választ várt. Jobban mondva, egy azonnali igent. Én pedig soha nem tudok nemet mondani. Főleg, ha ilyen visszautasíthatatlanul nyájasan kérik. Rábólintottam, és Jenna folyamatosan eszembe juttatja. Mint mindig, most is bántam az egészet. Nem akartam, hogy péntek legyen. Azonban mégis csak az lett. Mint csütörtökön kiderült zeneórára voltam hivatalos, és Miranda megkért, hogy készüljek. Hozzak gitárt meg minden. Vihettem volna, nem ezzel volt a gond. Egyetlen egy hangszeren sem tudtam játszani, a hangom meg borzasztó volt. Ha Miranda nem lenne ilyen csupa szív lélek, azt hinném, hogy meg akar szégyeníteni és bebizonyítani, hogy mennyire jól jártak a kis krapekok vele.

– Kérd meg Luke–ot – javasolta Jenna szünetben.

Luke tarkóját bámultam. Eszem ágában sem volt szívességet kérni tőle.

– Na, még mit nem – morogtam. – Inkább megoldom.

Jenna kifejezetten értett ahhoz, hogy befogassa a szám. Többet nem panaszkodtam. Neki.

– Hallom, hogy jelenésed van az általánosban – mondta Ashton.

A telefont szinte leejtettem.

– Honnan tudod? – Szerintem volt egy tízpontos tippem. Jenna, kinyírom ezt a kis besúgót!

Ashton nevetett.

– Az öcsém újságolta, hogy zeneórán vendégük lesz. – Mégsem ölöm meg Jennát. – Jenna pedig megerősítette.

Na, jó, akkor mégis kinyírom... Szebbnél szebb bosszúállási módszerek jártak a fejemben.

– Itt vagy Liv?

– Ühüm – morogtam a halántékom masszírozva. – Ha te is gúnyolódni akarsz, akkor most teszem le – figyelmeztettem.

Ashton megint nevetni kezdett.

– A világért sem – felelte.

– Akkor? – kérdeztem kicsit sem kedvesnek mondható módon.

– Szeretem, amikor ennyire kedves vagy – bosszantott. – Segíteni akarok. Rendben van, ha ott találkozunk tíz perccel egy előtt?

– Legyen – adtam be a derekam.

– Akkor, szia! – búcsúzott és már le is rakta. Meg sem várta, hogy kinyögjek egy sziát.

Az egyetlen pozitívum az volt, hogy az utolsó három óráról ellógtam, kötelességteljesítés címszó alatt. Valójában elég lett volna egyről, de ha már lúd legyen kövér. Megérdemeltem.

A gyomrom mogyoró méretűre zsugorodott, amint egyre közelebb értem az ártalmatlannak tűnő épülethez. Légző gyakorlatokat végeztem, de teljeséggel hatástalan volt. Elhatároztam, hogy soha többé nem mondok igent. Soha.

Nem akartam egyedül bemenni, így az iskola előtt vártam Ashtonra. Kész idegroncs voltam. Minden eltelt perc után egyre biztosabb voltam, hogy Ashton nem jön. Kibújtam az épület mögül, hogy megnézzem jön–e.

– Kit vársz annyira? – kérdezte valaki. Megugrottam, Ashton pedig nevetni kezdett. A vállán fekete gitártok lógott. Talált a cipőjéhez. Ashton megint csont nélkül vonzóan nézett ki. Egy csúnya pillantásnak álcázott végigmérést követően rájöttem, hogy miatta vagyok ideges. De nagyon. Ezt leszámítva mérges voltam rá. Mostanában túl sokszor nevetett ki.

– Jesszusom, csak nem vagy ideges? – tette a vállamra a kezét. Morcosan leráztam magamról.

Nem válaszoltam, faképnél hagytam és belöktem a bejárati ajtót. Tíz lépés után megálltam és bevártam Ashtont. Nem megyek be egyedül. Kizárt. Ashton levette a napszemüvegét és a zsebébe tette. Beletúrt a hajába, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy ne rám figyeljen.

– Sajnálom – nyögtem ki. Nehezemre esett, de nem tehettem ezt azzal, aki segíteni akart. 

Ashton arcán megjelentek a gödröcskék. Megigazította a vállán a gitárt. Kedveltem, hogy nem sértődött meg semmin. Nehéz lehetett velem barátkoznia. 

A lépteink visszhangoztak a folyosón. Néhány osztály felől zsibongás hallatszott.

– Itt vagyunk – szólalt meg. – Harry szerint ez az. Rég jártam itt szóval, muszáj az öcsikém leírására hagyatkozni.

Még mielőtt aggodalmaskodhattam volna, hogy jó ajtón megyünk–e be, már bent is volt. Sietve beléptem mögötte. Az osztály minden egyes szempárja ránk tapadt.

Tekintetemmel Mirandát kerestem. Eközben Ashton halál nyugodtan megállt a terem közepén.

–   Helló srácok.

Egybe hangzó hello tört ki. Miranda pedig, mint egy égi jelenés megjelent mellettem.

– Bakker, pontosak vagytok – simított ki az arcából egy tincset. A szeme Ashtonra tapadt. Majdnem felnyögtem, amikor rájöttem, hogy Mirandának igenis ínyére van a látvány. De utáltam érte. De ki hibáztatná? Ashton jóképű volt, és ha bárkinek volt két x kromoszómája az egyetértett.

Ashton lecsúsztatta a válláról a tokot és előhúzta a gitárt.

– A pasid? – súgta Miranda. Azonban elég hangosan. Ashton felnézett és pimasz vigyorral figyelte, hogy mit fogok válaszolni.

– Egyértelmű, nem? – néztem Mirandára. Zavartnak tűnt. Persze, hogy nem akartam kimondani, hogy nem, de még sem mondhattam, hogy igen.

– Rendezzétek a székeket félkörbe – utasította Miranda a kissrácokat kedvesen. 

A székek megnyikordultak a padlón és zsibongás támadt. Kihasználtam a zajt és eltávolodtam Mirandától, és az esetleges faggatásaitól. Ashton mellé araszoltam, aki a kezembe nyomta a gitárt.

– Mi? Én nem...

Ashton elsétált mellettem és felkapta az osztály szélében lévő széket. Összecsuktam a szám, amikor Ashton elvette a gitárt és leült a székre.

Annyira feleslegesnek éreztem magam. Miranda a gyerekekkel foglalkozott, Ashton pedig a gitárját babrálta. Az asztalnak dőltem.

– Mondanám, hogy zavar, hogy nézel, de hazudnék – szólalt meg halkan. 

– Akkor nem bánod igaz? – gúnyolódtam.

– Dehogy – csavart egyet a húron. Kiegyenesedett és az ujjait a húrokra fektette. Miranda mosolyogva tért vissza hozzánk.

Ashton az osztályra nézett és intett egyet. Követtem a pillantását, egy helyes kissrác intett vissza neki. Az öccse. Hasonlítottak, meg nem is.

– Egyébként nem – szólalt meg Ashton. Nem értettem, hogy mire válaszolt. Ekkor felnézett a bal oldalán álló Mirandára és rájöttem. A kurafi...

Miranda arca kipirosodott, zavarában a füle mögé tűrt egy tincset. Ennél kedvtelenebb már nem is lehettem volna. Nem akartam beismerni, de féltékeny voltam. Te lány, annyira idióta vagy - korholtam magam.

Szándékosan nem néztem sem Ashtonra sem Mirandára. Amikor Miranda énekelni kezdett, és rám nézett bekapcsolódtam, de ennél többet nem tettem. Legalább a gyerekek élvezték.

Alig vártam, hogy kilépjek már a teremből, és az egész iskolából. 

– Merre mész? – kérdezte Ashton. – Van még órád?

– Nem megyek vissza. Megvárom Jennát a Barossában. Kösz, hogy segítettél. 

Részemről enyni volt a hálaadás és a búcsúzás.

– Azt hiszem, hogy én is megvárom Luke–ot – vette fontolóra. – Várhatunk együtt.

Csodás.

Bólintottam és elindultam. 

Az utca kihalt volt, ahogy várható volt ilyenkor. A Barossa csábítóan üres volt. Ashton előre engedett, én pedig a kedvenc helyemre vezettem, az ablak mellé.

– Szeretnél valamit vagy csak a társaságom élvezed? – dobtam le magam a székre. Ashton a gitárt óvatosan az ablaknak támasztotta. A kezeit az asztalra fektette.

– Ezt én is kérdezetném – dobolt az ujjaival. – De már tudom, hogy egy Cherry Coke lesz a választásod.

Jóízűen felnevettem. Túl jól ismer.

Így két Cherry Coke szerepelt a rendelésünkben. A beszélgetésünk kissé enyhített a zeneórai megfejthetetlen érzéseseimen, de amikor Ashton előhozta, a gombóc visszacsúszott a torkomba.

– Annyira nem a te világod ez a tanítós dolog – kortyolt egyet. – Remélem, elkerülöd az ehhez hasonló pályákat.

A düh felfortyant bennem. Az ujjaim összezárultak a pohár körül. Nem akartam féltékenynek hangzani, de eléggé sikerült.

– Miért, mert nem vagyok olyan elragadó és bájos, mint Miranda? – Ashton mosolygós szemeibe néztem. – Igen tudom. Nem kell emlékeztetni rá.

Ashton a kezem után nyúlt.

– Nem ezt mondtam. 

Kifújtam a levegőt.

– Mindegy is. Nem terveztem pedagógusi pályát, nyugodt lehetsz.

Ashton totálisan tehetetlennek tűnt. Visszahúzta a kezét és ő is a pohara köré fonta. Nyomasztó hangulat...

– Istenem, te Miranda miatt vagy dühös? 

Felkaptam a fejem.

– Mi? Nem! Oh, ne vigyorogj Ashton, mert nem igaz!

– Féltékeny vagy? – Az arcát majd kettészelte egy hatalmas vigyor.

– Te tisztában vagy vele, hogy mennyire kiállhatatlanul idegesítő vagy? – morogtam. – Nem vicces, amikor kinevetsz. Nyomorult voltam abban a helyzetben, és te csak tetőzöd. 

– Liv, rendben van, ha így érzel – folytatta mit sem törődve a magyarázatommal. – Ellenállhatatlanul jóképű vagyok. De nem kell aggódnod. Tiéd lehet a szex és csók monopólium. 

Felhorkantottam.

– Mr. Irwin visszautasíthatatlan ajánlat, de még egy Cherry Coke–nak jobban örülnék – mosolyogtam.

Ashton ajkán is mosoly bujkált.

– Legyen Cherry Coke, kívánságodra – egyezett bele.

– Je veux que Monopol, je veux le reste – mondtam halkan.

– Imádom, amikor franciául motyogsz – sóhajtotta. – Gondolom, nem kötöd az orromra, hogy mit jelent.

– Nem – válaszoltam egy halvány mosoly kíséretében.