Udvariatlan

Köszönöm Lizi-nek a fáradhatatlan munkáját. Bolgod születésnapot Eszter!:)! Mindenkinek jó olvasást! :)

– Mit keresel itt? – bukott ki belőlem a kérdés. Apu arca kissé kisimult, nem mosolygott már olyan ragyogóan. Arcul üthette a hangnemem, nem kellett rá néznem, hogy tudjam, hogy anyámat látja bennem. A gondolat fájt, amiatt, hogy igaza is volt.

Hátat fordítottam a szüleimnek és a hűtőbe hajoltam, hogy még jobban elvágjam magam alatt a fát. Most tényleg nem hiányzott a szobafogság, de nem is bírtam magammal.. Nem találtam semmi kedvemre valót, mégis szerettem volna addig bámészkodni, amíg úrrá tudok lenni az érzéseimen. Mély levegőt vettem és becsuktam az ajtót.

Anyu leplezetlen elégedettséggel figyelte, hogy képtelen vagyok kezelni az apám jelenlétét. Nem akartam, hogy bármivel is megbántsam, de túl gyorsan bukkant fel, ismét. Azt hittem van még két hetem felkészülni rá. De lehet, hogy egy év sem lett volna elég. Néha beszéltünk telefonon, de percek alatt vége volt. Most pedig itt volt, szerettem volna nem csalódást okozni.

– Édesapád, azért látogatott meg, mert szeretne mondani valamit. Telefonon nem lehetett elintézni. – Anyu szemforgatása egyértelművé tette, hogy nem látja szívesen itt, legszívesebben lezavarná telefonon. Rögtön megsajnáltam aput. Anya nem könnyű eset, én pedig ezt a mintát követem, még ha nem is szándékosan. Ezért tettem minden ellenkezőjét, amit anya tett volna. Higgadt és érdeklődő voltam.

– Oh, ez igazán meglepő – mosolyogtam rá kedvesen. Leültem az asztalhoz, vele szembe. – Legalább valaki veszi a fáradtságot és nem elintézi üzenetben.

Élesen anyámra néztem, aki kissé megszeppent, és a mosogatni való felé fordult. Megengedte a csapot, majd a habos szivaccsal dörzsölgette a nedves tányért

– Nos? – tértem vissza apuhoz, anyu szerencsés kiiktatása után. Szerettem volna úgy tenni, mintha nem volna ott. Azonban mégiscsak ott volt. Apu megfejthetetlen kifejezéssel válaszolt:

– Emlékszel, hogy meghívtalak magamhoz a hétvégére?

Lassan bólintottam. Nem hittem, hogy bármi jó is követné az "emlékszel" részt.

– Két hét múlva.

A szám száraz volt, és melegem is lett.

– Igen, és azt is megengedtem, hogy hozd a barátod – itt abbahagyta és felnézett anyámra, aki a válla fölött nézett minket. Megerősítést várt, amit meg is kapott egy suta bólintásban. Ismét felém nézett nekem pedig összeszorult a gyomrom. Legszívesebben felpattantam volna és elrohantam volna. Bármit megtettem volna, csak, hogy ne halljam, hogy megint lemondja. Fájt az, hogy anyám még őt is tudja befolyásolni. Ismét csalódást okozott az az ember, aki mindig is cserben hagyott. Nem kellett volna, hogy meglepjen.

Rájöttem, hogy ő sem jobb az anyámnál. A remény, hogy legalább egy feltétel nélkül szerető szülőm legyen úgy tűnt el, mintha egy nyálas popdal lenne. Órákat járt a fejembe, és megundorodtam még az említésére is tőle.

– Dolgod van? – találgattam keserűen. Kissé reszketett a hangom, csak is azért, mert nem voltam képes szembenézni azzal a ténnyel, hogy ez tényleg megtörténik. Könnyű volt kezelni Katyt, mert kiszámíthattam, azonban apu más volt. Attól tartottam, hogy valami olyan dolog áll a háttérben, amit nem képes irányítani. Nem szerettem volna a képzeletemre bízni, mert már rémes képek tolongtak az elmém zugában.

– Patrick... – anyu olyan szúrósan nézett rá, mint aki menten felnyársalja. – Mondd el neki, hogy megint miért nem jó.

Anyám belesűrítette minden gyűlöletét. Nem tudtam elhinni, hogy ők szerették valaha is egymást. Annyira különböztek, mint én és Ashton. A hasonlat rossz íz hagyott a számban. Nem, apám megcsalta az anyám, és elváltak az útjaik. Én soha nem lennék képes erre. Ashton sem.

Miért vagy ebben olyan biztos? Penny? A kisördög kibújt és belesuttogta a fülembe.

– Debby – méltatlankodott az apám, de nem nézett rá. Engem figyelt, pontosabban elemezett. Úgy éreztem, hogy átlát rajtam. Látja az érdektelen arc mögött rejlő szomorúságot. Megszakította a szemkontaktust és az asztal lapját bámulta. Mély sóhaj szakadt fel belőle.

–  Áttehetnénk erre, hétvégére? Feltéve, ha neked és a barátodnak is jó.

Pislogtam párat. Anyu hasonló meglepettséget produkált. Apu kissé bizonytalannak tűnt, amikor megkérdezte, de miután az anyámra nézett, kihúzta magát és anyám szemébe mondta:

– Lehet, ha nem érek rá a megbeszélt időpontban, de nem fogom elszalasztani a lehetőséget. A barátod pedig jön.

Anyámra néztem, mivel nem értettem, hogy miért ne jönne Ashton. Anyu lángoló szemekkel és összepréselt ajkakkal állta apám pillantását.

Ekkor érkezett meg Brice. Anyám az ajtó irányába nézett. Majd apámra. A habos kezét megtörölte a konyharongyban és mély levegőt vett.

– Olivia lennél szíves kikísérni az apád? – a fejével az ajtó felé biccentett. Felpattantam és csúnyán az anyámra néztem. Állta a tekintetem, így farkasszemet néztünk, amíg Brice és Katy be nem libbentek a konyhába. Anyu félre nézett, így én nyertem. Mosolyra húztam a szám, mert Katy annyira elveszettnek tűnt, hogy már megérte apám felbukkanása. Apu jelenléte soha nem birtokolt magabiztosságot adott.

– Ő itt az apám – jelentettem ki büszkén.

Apu végre feleszmélt. Figyeltem, amint Brice–t méregeti, és megkönnyebbültem, hogy az arcán rejtett rosszallás jelenik meg. Tény, hogy Brice tíz évvel fiatalabb volt anyámnál.

– Patrcik Dufall – nyújtott apám kezet.

– Brice Kohen – biccentett Brice, és hezitálva, de elfogadta apám kezét. Katy gúnyos mosollyal figyelt minket. Az arcába visszatért a szín és a szemei gonoszul csillogtak. Ideje volt menni.

Apám oldalába nyomtam az öklöm, ő pedig elindult a kijárat felé.

Büszkeséggel töltött el, hogy apám jóval idősebb, tizenegy év, és mégis erőt sugárzó és fiatalos férfi. Sörhasnak és plusz kilóknak nyoma sem volt, a kék szemei élettelien csillogtak, a haja még nem őszült jelentős mértékben, és a kor is kegyes volt az arcával, már amennyire lehetséges. Látszott, hogy apámnak azért volt néhány nehéz éve, de látszott is, hogy mennyire népszerű a nők körében, mivel Lynda, a mostani élettársa, egy híres pszichológus volt. Anyám részletei alapján egy kivénhedt modell, csak nem akarja apám megaláztatni magát ezzel a jelzővel. Nem tudtam elképzelni, hogy valaki, hogy a fenében lehet 36 évesen kivénhedt, de nem firtattam.

– Ő a nevelőapád? – suttogta nem kis lenézéssel apu.

– Khm, igen – krákogtam, hogy elfedjem az esetleges hallgatózó elől, hogy apám nem szimpatizál Brice–szal.

– Nos... – kezdett bele a mondatba, de elhallgatott mivel Katy megjelent. Megforgattam a szemem, és próbáltam aput kitolni az ajtón. Meneküljön, amíg lehetséges. Katy várakozóan pislogott, és nem tudtam, hogy mire vár.

– Apu – szólítottam meg.

– Be sem mutatsz az apucikádnak Livie? – A hangjától az ember legszívesebben kikaparta volna a saját szemét. Ellenálltam a késztetésnek és csendben maradtam.

Kiegyenesedtem és apu felé intettem.

– Katy, apu. Apu Katy – Hülye boszorka Katherine. – Akkor mehetsz is...

Apu összeráncolta a homlokát.

– Olivia, ne legyél udv...

– Apukád bizonyára taníthatna erkölcsre – ciccegett. – Anyádat is milyen sokáig csalta, és még nem is tudta.

Hát, igen. Az igazság még igazság, de nem úgy, hogy engem inzultál közben vele. Apu összepréselte a száját.

– Katherine, nyomás a szobádba – morogtam. – Most!

Katy arca felderült.

Apu bosszúsan elköszönt és kilépett a házból. Szomorúan néztem a csukott ajtóra.

– De édes, mint az anyád – harsogta Katy, mire megfordultam.

– Ne kezdd megint – figyelmeztettem elfojtott hanggal. Úgy éreztem, hogy nem sok tart vissza attól, hogy a haját kitépjem.

– Szent és okos és szép – sorolta gúnnyal átitatott hangon. – Csak kár, hogy nem igaz.

Esélye lett volna elhallgatni és eltűnni, de nem Katy soha nem volt képes leállni. Tudta hol a határ, de ma nem vette figyelembe

– Az anyád egy hárpia.

– A tied meg halott.

A szavak önkéntelenül is kibuggyantak. Annyira meglepődtem akárcsak Katy.

– Bocsáss meg – hebegtem zavaromban. Annyira szégyelltem magam, hogy rá se mertem nézni.

Katy összepréselte az ajkát, hogy az elfehéredett.

– Igaz, ami igaz – vetette oda foghegyről. – De Livie, megesküszöm, hogy addig próbálkozom, amíg összeomlasz. Amikor addig sírsz, hogy már képtelen leszel levegőt venni. Ha kell, pokollá teszem az életed.

– Mintha eddig nem azzal próbálkoztál volna – csóváltam a fejem.

Gondterhelt csend lengett körül. Felnéztem, Katy félmosolyra húzta a száját.

– Nem próbálkoztam még komolyabban. Majd meglátod.

– Katy nem érdekel. Pár hónap és elhúzok a városból. Nem szenvedsz sokáig – nyomtam meg a sokáig szót.

A plafont bámultam és megroskadtam az életem terhe alatt. A mai nap átlagosnak is tűnhetett volna, de inkább felkavaró volt. Mintha egy év telt volna el, hogy Ashton bepróbálkozott az ágyamban. Mintha egy éve sértett volna meg Lauren. Az oldalamra fordultam.

Miért mondtam, hogy elhúzok a városból? Még a jelentkezésem sem adtam le. Annyi egyetem van itt Sydney–ben. Miért akarnék elmenni? Itt hagyni Jennát és Ashtont? És a fiúkat? Nem akartam elmenni, nem akartam egyetemista lenni. Nem akartam felnőni.

Azonban a szívem mélyén éreztem, hogy hazudok magamnak. Akarok élni, és akarok tanulni. És nem Sydney–ben. Utáltam bevallani, de más jövőt képzeltem el, mint akárki, akinek fontos voltam.