Pillanatnyi béke

Nem fordultam meg. Az ölembe ejtettem a telefonom, és lehunytam a szemem. Lassan nyitottam ki, és akkor sem a mellettem ülőre néztem. Az eget bámultam. Nem akartam megszólalni.

– Maradj. Szerintem még nem tudsz eleget bizonyos témákról.
– Bizonyos témákról? – kérkedőn néztem rá. – Mint például?
– A binominális egyenlet – válaszol kis gondolkodás után.
– Kémiából írok dolgozatot – forgattam a szemem. – Nem matekból.
Ennek ellenére visszahuppantam, közelebb Ashtonhoz, aki még mindig fogta a csuklóm.
– Azt ők nem tudják.
Közelebb húzódott, keze a tarkómra csúszott és megcsókolt.
Valójában nem tudom mi a binominális egyenlet, de nem is érdekelt igazán. Épp most azt tanulom.
– Pokolba is. Igazad van – mosolyogtam, amikor elhúzódott.
Ashton megdobott a felsőjével, én meg nevetve lehúztam a fejem, hogy ne találjon el.

Az emlék melegséggel töltött el. Egészen addig, amíg a csendet meg nem törte Luke.
– Jól vagy?
Válaszul csak felé fordultam. Szerettem volna nekiesni, de amint belenéztem Luke kék szemeibe rájöttem, hogy nem tehet semmiről. Nincs jogom senkin levezetni a csalódottságom.
– Nem igazán. Te vagy itt és nem Ash.
Luke elmosolyodott. Összekulcsolta a kezeit és a térdére fektette. Kicsit bántotta talán a hangsúlyom.
– Kegyetlen vagy – válaszolta mosollyal az arcán. – Mindjárt itt lesz.
– Miért hol van? – kérdeztem hevesen. – Mindig hol van?
Luke nem válaszolt. Nem akart.
– Ő küldött ide. Hozzátok ment, azt hitte, hogy nem ide jössz. Azt hitte, hogy annyira haragszol rá, hogy messzire elkerülöd a helyet. Azért mégis csak ide parancsolt. Már tudja, hogy nem kell hozzátok mennie.
Kissé megkönnyebbültem. Többet ártott volna, mint segített volna, ha otthon keres. Csengett a telefonom. Nagyot dobbant a szívem, attól tartottam anyu az. Azonban csak Jenna volt az. Kelletlenül, del felvettem.
– Te mégis hol vagy? – kérdezte bosszúsan. – Miért keres a barátod nálam? Liv, ha megbántott megölöm. Oh, én kiherélem és megetetem vele a ...
– Jenna, semmi vész – nyugtattam meg. Nem akartam, hogy ő is kioktasson. – Most dolgom van, később visszahívlak.
– R–rendben. – hebegte zavartan. –Várom.
Percekig ültünk néma csendben. Nem tudtam, hogy Luke vár–e valamilyen magyarázatot, de úgy éreztem, hogy nem érdekli, hogy már megint miért engem istápol Ashton helyett.
– Utálsz emiatt? – kérdeztem rápillantva. – Hogy te vagy mindig aki Ashton helyett fut?
Luke megvonta a vállát.
– Ashton a barátom. Te is a barátom vagy.
– Ez nem válasz.
– Dehogy is nem – somolygott. – Liv tudom, hogy imádod, ha velem vagy. Le sem tudod tagadni.
Luke mindig így próbált jobb kedvre deríteni. Önelégülten viselkedett, de mindig elterelte a figyelmem.
– Imádom, főleg, amikor a táncpróbán a lábam taposod.
Luke felhorkantott.
– Még, hogy én taposom a lábad? Akkor te mégis mit csinálsz? Még szerencse, hogy nem lábbal kell gitározni, mert lemondhatnék a karrieremről!
Viccesnek találtam, hogy Luke mennyire felhúzta magát.
– Luke – állítottam le. – Nem gondoltam komolyan.
Luke válasza egy fáradt sóhaj volt. A szomorúság visszakúszott a csontjaimmal, bevackolta magát a mellkasomba. Megint rám zuhant az egész életem.
Léptek hallatszottak mögöttünk, egyszerre kaptuk oda a fejünk.
Tényleg azt hittem, hogy Ashton ennyire siet, de még mindig nem ő volt. Furcsán kitekeredve néztem a közeledőre.
Egy lány közelített felénk. Magas nyúlánk alakja volt, vállig érő barna haja. Csinos volt és pontosan felénk tartott. Egyszerűen tudtam, hogy ide tart. És kicsit elfogott a pánik. Nem tudtam ki az, de az összepréselt ajkaiból és a csillogó szemeiből semmi jó nem származott.
Luke–ra néztem, aki engem nézett.
– Ne nézz már ilyen ijedten rám – suttogta.
Elfordítottam az arcom a lányról, Luke–ra meredtem.
– Mi van Luke?
Luke mosolygott. És nem tudtam eldönteni, hogy aggódnom kell–e a viselkedése miatt. Még mielőtt valamit mondhattam volna a lány megérkezett.
– Segíthetünk? – fordultam felé.
A lány szaporán pislogott, mint aki nem érette, hogy mit kérdeztem. Nem fordult felém, Luke–ra nézett.
Luke fáradt sóhajjal állt fel.
– Mondtam, hogy várj a kocsiban – túrt bele a hajába. A lány még jobban összepréselte az ajkát, és rám nézett. Belesűrítette minden keserűségét. Ha nem találkoznék ezzel minden nap, hol Lauren, hol Katy részéről, akkor rosszul esett volna. Így csak kíváncsi voltam, de nagyon.
– Nem erről volt szó – szólalt meg a lány.
Luke egy futó pillantást vetett rám. Minden figyelmét a lányra fordította.
– Mag, mondtam, hogy dolgom van.
– Igen, de...
Luke kegyetlenül közbe vágott.
– Semmi, de Mag. Arra kértelek, hogy maradj az autóban, amíg elintézem.
– Sajnálom Luke, de szerintem nem fedi a valóságot, hogy "egy kis dolgod van", és itt ülsz édesdeden egy lánnyal. Lucas szeretnék bízni benned, de így rohadt nehéz.
– Hé – kiáltottam fel meglepetten. – Burkoltan céloztál arra, hogy egy ribanc vagyok?
Mag hűvös pillantást vetett rám.
– Ezt is te mondtad és nem én.
– Mag... – szólalt meg figyelmeztetően Luke. – Félreérted. Ashton barátnője az, és nem az én másik barátnőm.
Mag arca kissé kisimult, de még mindig féltékenyen méregetett a szeme sarkából.
– Sajnálom Luke – motyogta Mag. Luke válaszul elmosolyodott. Mag pedig pocsolya módjára elolvadt. Mégpedig a karjai között. Amikor abbahagyták az ölelkezéssel vegyített csókolózást, felém fordultak. Luke zsebre dugott kézzel állt majd felém biccentett. Mintha egy másik Luke–ot láttam volna. Nyoma sem volt az előbbi kedves és vicces Luke–nak. Hozzá nem illő komolysággal és kimértséggel mutatott be egymásnak minket.
– Mag, ő itt Liv, Ashton barátnője. – A pillantását az enyémbe mélyesztette. – Liv, ő itt Mag, a barátnőm.
Ashton jobban nem is választhatta volna ki az időpontot. Kipirulva és kissé szétszórtan, de itt volt. Épp, hogy felocsúdtam a Luke okozta meglepetésből, Ashton már a karjai között tartott. A mellkasához húzott.
– Bocsánat. Liv, annyira sajnálom.
Luke és Mag elköszönt tőlünk. Ashton nem igazán akart elengedni.
– Ash, kiszorítod belőlem a szuszt – figyelmeztettem. Kissé lazított a szorításán, de nem engedett el. Jellemző. Attól tartott, hogy elrohanok.
– Nem fogok elrohanni – fűztem tovább a mondatom, immár hangosan.
– Nem akarsz, vagy nem tudsz? – kérdezte a hajamba dörmögve.
– Ez nem volt szép – bújtam ki az öleléséből.
Ashton zsebre dugta a kezeit, én pedig összefontam a mellkasomon. A feszültség kézzel tapintható volt.
– És az igen, hogy elküldtél? – nézett rám bosszúsan.
Oldalra döntöttem a fejem.
– Ashton, sajnálom, hogy így reagáltam, de nem haragudhatsz emiatt.
– Mégis mire célzol?
– Hisztis vagy – fordítottam le.
Ashton szeme tágra nyílt.
– Én hisztis?
Bólintottam.
– Nagyszerű. Én vagyok a hibás, igaz? Liv, ennek semmi értelme. Akkor miért jöttél utánam?
Jó kérdés. Válasz hiányába hátat fordítottam neki és a földre heveredtem. Ashton követte a példám. Nem ült közel hozzám, szerintem haragudott rám. A nap már lement, és otthon kellett volna lennem. Elnyúltam teljesen a földön. Nem törődtem a ruhámmal. Ashton mellettem ült, a semmibe révedő tekintettel. Mennyi idő eltelt, amikor utoljára itt voltunk, így. Több mint fél éve. Mennyi minden változott.
– Őrület, hogy mennyi akadály van – vett mély levegőt. – Én nagyon akartam ezt a kapcsolatot Liv. Azonban soha nem gondoltam volna, hogy ennyi probléma felléphet.
Én sem. Azt hittem, hogy tökéletes a kapcsolatunk, azonban rájöttem, hogy semmi sem az. Ashton sem. Túlságosan érzékeny, és van benne egy jó adag szorongás, az elveszítéstől való félelme.
– Bocsánatot akartam kérni – sóhajtottam. Válaszolni szerettem volna a kérdésére.
– Most már nem?
Szorosan lehunytam a szemem.
– Talán.
– Határozott vagy...
– Te meg hisztis.
– Helyben vagyunk – nevetett.
Ismét csend borult ránk. Mintha nem tudtuk volna, hogy mit mondjunk egymásnak. A fejem zsongott a kimondatlan gondolatoktól, de a nyelvemre csomó volt kötve.
– Lauren nem gondolta komolyan. Én azt szeretném, ha kijönnétek – kezdte halvány mosollyal az arcán.
Milyen kár, hogy ez kizárja azt a lehetőséget, hogy ekkor Ashton barátnője is legyek.
– Harry elmondta, hogy miket mondott. Tényleg nem tudom, hogy mi ütött belé...
– Már megint? – egészítettem ki. Ashton rám nézett.
– Nem akarok választani – nyögte ki keserűen. – Fontosak vagytok mind, nem akarok választani.
Felültem. Soha nem gondoltam volna, hogy Ashton ilyen gondolatok foglalkoztatják. A húgát választotta, amikor nem jött utánam. Azonban mégis itt van.
– Nem kell, soha nem kényszerítenélek rá – mondtam komolyan. Tudom, hogy nem lenne szerencsés, ha választás előtt állna. Tudom, hogy kinek kellene mennie. Ashton végtelenül szomorú szemekkel nézett vissza rám.

– Még csak nyolc óra, korán van a komoly beszélgetésekhez.
– Soha sincs korán – ráztam meg a fejem tagadóan.
– Béke?
Ashton a kezét a térdemre csúsztatta. Várakozóan tekintett rám. Hogy a fenébe lehet rá haragudni huzamosabb ideig? Kifújtam a levegőt.
– Béke.
Megszorította a térdem, és közelebb hajolt.
– Binominális egyenlet.
A szemeibe bámultam. Hagytam, hogy megcsókoljon.


– Olivia, hol a fenében voltál? – vont kérdőre anyu, ahogy beléptem, még csak be sem csuktam az ajtót.
– Ashtonnal sétáltam – mondtam elferdítve a valóságot. Ásítottam egyet. – Kiszellőztettem a fejem.
Anyu arca kifejezéstelen volt. Mit sem sejtve léptem be a konyhába.
– Szia! – köszönt az asztalnál ülő alak.
Meglepetten fordultam a hang irányába.
– Apu?!