Játék az élettel

Mindenkinek jó olvasást! :) Köszönöm a pipákat és a véleményetek. Sokat jelent még, ha nem is gondoljátok :)

"Nem csak a szívével játszol, hanem az életével is."

Ne menj utána. Ez a gondolat járt a fejemben, amikor kiléptem az ajtón. Az utcából kifordulva lett rálátásom az útra. Ashtont nem láttam sehol, ami aggodalommal töltött el, képtelenség ilyen gyorsan eltűnni. Ha persze nem rohan valaki hazafelé. A dühöm lassan lelohadt, ahogy egyre távolabb kerültem a házunktól. Ahogy elhaladtam a kertes házak mellett tárcsáztam Ashtont, de nem vette fel. Még a tízedik hívás után sem..

 Nem tud ennyi idő alatt hülyeséget csinálni, nyugtattam magam. Azonban egyre kétségbeesettebb lettem, ahogy a házuk fele vezető utcákat róttam.

A beszélgetés lepergett a szemem előtt, és mindvégig Ashton arcával ért véget. Hogy a fenébe lehet, hogy egy perc alatt ilyen rosszra forduljanak a dolgok? Egy rosszul értelmezett mondat, és egy rosszul reagált lépés. A dolgok ténylegesen kisiklanak, nem kell sok idő.

Túl lassú voltam. Percek teltek, amíg csak kiértem a tényleges útra. Nem volt mit tenni, rohanni kezdtem. Az utcák elsuhantak mögöttem, a cipőm talpa hangosan csapódott a betonhoz. Nagyon utol akartam érni Ashtont. Gyorsítottam a tempót, egészen addig, amíg ki nem fulladtam.

 A feljárójukon álltam csak meg. A tüdőm szúrt, a levegőt pedig nehezemre esett venni. A lábszáram is görcsölve tiltakozni kezdett. Van, hogy néhány táncpróba sem hozhat formába egy lusta vádlit.

Két perc pihenőt adtam magamnak, hogy normalizálódjon a légzésem, hogy ha esetleg Ash ajtót nyit, akkor ne a hörgésem hallgassa. Próbáltam összeszedni a gondolataim is, de zsongott, így nem is próbálkoztam vele tovább. Spontaneitás.

A házat figyeltem, kívülről biztos úgy néztem ki, mint egy kukkoló. Még mielőtt valaki kihívná a rendőröket, kényszerítettem magam, hogy normálisan vegyek levegőt, de amint szabályozva vettem a levegőt a tüdőm oxigénért kiáltott. Nem sokat törődtem már a normális légzéssel. A gondolkodás és a légzés most nem megy. Nem kell erőltetni.

 Kopogtattam. Számtalan forgatókönyvet lejátszottam a fejemben. Ash kinyitja, majd amikor meglát, akkor rám csapja az ajtót. Ash mégsem csapja rám, hanem elküld a fenébe. Ash nem is nyit ajtót. Mindenre számítottam csak arra nem, hogy először meg kell küzdenem a tornyot őrző sárkánnyal.

– Igen? – nyílt az ajtó.

Lauren pislogott meglepetten rám. A haját lófarokba fogta, egyszerű melegítőnadrágot és egy fehér pólót viselt. A légzésem nem javult, de próbáltam összeszedettnek tűnni. Ami kizárta, hogy beszéljek, ha nem akarok elájulni.

– Liv? – szólított meg.

A hangszíne, a pillantása, és az arckifejezése..nagyon hasonlított a bátyjához. Nem tűnt annyira dühösnek, inkább aggódott. Kb. azért, hogy itt holtan összeesek a küszöbön és nekik kell eltakarítaniuk a hullám.

– Egy pillanat – krákogtam, hogy ne csukja rám az ajtót, még mielőtt megkérdezhetném, hogy merre van Ashton. – Én csak fut.. futottam – lihegtem.

– Úristen, te idáig futottál? – mért végig, azt mérlegelve, hogy hülye vagyok–e. – Hol van Ash? Gyere már be.

Karon ragadott és behúzott az ajtón. A kulcsot elfordította és bezárta mögöttem az ajtót. A térdemre támaszkodtam és úgy kortyoltam a levegőt. Szánalmas vagyok. Tíz perc szaladás és a halálomon vagyok. Ha nem halok meg, esküszöm, hogy edzeni fogok. Becsszó.

– Hol van? Ash?– kérdeztem két lélegzetvétel között.

Kiegyenesedtem, mert Lauren olyan ijedtnek tűnt, hogy elszégyelltem magam. Ráhoztam a frászt. Biztosan azt hiszi, hogy a bátyjának valami baja van.

– Nálad – válaszolta zavartan. – Vagyis ezek szerint nem.

– Leülhetek?

Laur bólintott, a konyhába sétált, én pedig követtem. Leültem az asztalhoz. Soha nem voltam még Ash nélkül a házukban. Egyszerre töltött el nyomasztó és kellemes érzéssel. Lauren elővett valamit a szekrényből, háttal állt nekem.

– Tessék – fordult meg, a kezében egy pohár vízzel. Vagyis nem egy pohárral. A poharammal. Ashton rémesen csúnya poharával, amit egyenesen utált. Én pedig annyira szerettem, amennyire ő ki nem állhatta. Kinevezte a poharamnak. Mindig ebből ittam, ha itt voltam. Meglepetten nyúltam a bögrém után. Másodpercek alatt kiürítettem. Hálásan biccentettem Laurennek.

– Tudom, hogy az a borzalom a tiéd – biccentett a bögre felé. – Ashton úgy védelmezi, mintha szeretné. És megöl a kíváncsiság. Tényleg. Hol van a bátyám, és ha nálad kellene lennie, te miért vagy itt?

Ashton kicsi húga nem volt a mellébeszélés embere. Tessék víz, mondd meg, hogy miért vagy itt.

A vád ráébresztett, hogy nem a barátom akar lenni. A kellemes csalódottságom elpárolgott. Mégiscsak Lauren–ről van szó.

– Nálam volt – javítottam ki.

Nem hittem, hogy rátartozna bármilyen részlet. Akár a bátyjáról van szó, akár nem. Szerencsére nem kellett magyarázkodnom, mert Harry letrappolt a lépcsőn és amint észrevett lerohant. A karomba csimpaszkodott és visított.

– Rég voltál itt – ugrált a karommal együtt. Tekintettel, hogy Harry nem egy kisgyerek volt, komoly fájdalmat okozott, ahogy elárasztott a szeretetével.

– Hé, Harry kiszakítod a karom – veregettem vállon szeretet teljesen. – Ha elengedsz, akkor még biztosan jövök.

Ha Ash nem látja másként. Harry engedelmesen elengedett és kihúzta a mellettem levő széket és felült rá.

– Hogy vagy? – kérdezte Harry. – Milyen a suli? Ugy–e végzős vagy? Olyan szerencsés vagy! Én utálom az iskolát! Nem akarok járni... Bárcsak cserélhetnénk...

Nevetni kezdtem. Harry képviselte a nővére szöges ellentettjét. Szeretett, és valóban érdekelte, hogy mi van velem. Könnyebb volt kijönni vele, mint a bátyjával vagy a nővérével. Nagyon kedveltem Ash családját, főleg Harryt.

– Nos – kezdtem, elfojtva a mosolyom. – Szívesen cserélek veled. Komolyan. Nem igazán szeretek vizsgázni, és épp az elkövetkezendő hetekben van is 6 vizsgám. Szóval mehet a csere. Ja és elfelejtem, hogy Luke–kal kell táncolnod. Két teljes órát hetente, meg a bálon. Neked van valamilyen eget rengető próbáltatásod? Fel akarok előre készülni.

A tánc említésére fintorgott. Harry azonban benne volt a játékban. A szemei csillogtak, a kezeit az asztalra fektette.

– Matekdoga, és kémia. Megy neked, igaz?

–   Matekből mit tanultok? – kérdeztem kitérően. Lauren szótlanul ült mellettünk. Hol az öccsét nézte, hol engem.

– Jó kérdés – válaszolta elgondolkodva. Ellökte magát az asztaltól és felpattant. Olyan gyorsan állt fel, hogy azt hittem felborult. Sarkon fordult és elrohant. A léptei elhaltak az emeleten. Az egyik percben itt volt, a másikban meg máshol.

Lauren–ra sandítottam. Válaszul hanyagul megvonta a vállát. Megigazította a lófarkát és az asztalra könyökölt.

– Összevesztetek? Megbántottad a bátyám? – kérdezte résnyire összeszűkült szemmel. Vallatás, vádaskodás, és izzasztó pillantás.

– Nem hinném, hogy rád tartozik – válaszoltam komoran. Lauren mintha erre várt volna, végre nekem esett. Szerintem a találkozásunk óta erre vágyott. Hogy megmondja, hogy miért nem kedvel.

– Megcsaltad? Luke, és a tánc... Persze, hogy igen. Mondtam, hogy ne bántsd meg a bátyám! Te felfogod, hogy min mehet keresztül egy ilyen lépés után? Liv, ez nem játék. Nem csak a szívével játszol, hanem az életével is. És nem fogom hagyni, hogy egy ribanc tönkretegye. Még egyszer.

A mondat végét már szinte kiabálta. Remegett és dühös volt. Esélyem sem volt kimagyarázni a helyzetet. Beláttam mennem kell. Felálltam, Laur pedig követte a példám.

– Soha nem tennék ilyet – néztem a szemébe. – Nincs jogod ítélkezni Lauren. A bátyád felnőtt. Ő hozza a maga döntéseit, történjék bármi is. Nem lehet mindentől megóvni.

Lauren megütközött a szavaimon. Láttam, hogy még jobban megsértettem. Látszott, hogy neki nehezebb volt fékeznie magát, mint nekem. Üdítő változás.

– Igen is van jogom. Nem fogod fel a dolgok súlyát Liv. Nem te élsz vele. Tudod, hogy mit tesz magával igaz, ha rosszul érzi magát? – kiáltott könnyes szemmel. – Megvágja a pokolba is magát! Olivia, hagyd el most! Hagyd el, amíg még megteheted. Talán most még nem hal bele, de talán később igen. Nem bízom benned. Bárcsak ne is ismerne... Gyűlöllek!

Szerettem volna kiabálni vele, hogy nincs igaza. Hogy egyszerűen nem tudja, hogy Ashton miért kedvel. És talán segítek neki jobb embernek érezni magát. Azonban rádöbbentem, hogy mennyire félresiklottak a mai dolgok. Egyszerűen befoghattam volna a szám.

Láttam rajta, hogy engem okol mindenért. Nehéz valakit meggyőzni, ha szentül hisz az ellenkezőjében. Fájtak a szavai, és azt kívántam bárcsak ne jöttem volna ide. Hátat fordítottam neki és a kijárat felé indultam. Kibuggyant a szememből egy idióta könnycsepp. Dühösen, remegő kézzel morzsoltam el.

– Menj csak el, menj! – zokogta Lauren.

Szörnyen éreztem magam.

– Ne, kérlek ne – hallottam Harry vékony hangját. Megfordultam. Ott állt a nővére mellett, kezében a matekfüzetével és a szája lebiggyedt. Ott álltunk hárman, könnyes szemmel és rájöttem, hogy igaza volt Jennának. Soha nem menj valaki után, ha dühös. Elrontottam Harry napját. Szörnyű vagyok.

– Sajnálom Harry.

– Itt van a füzetem – sietett mellém. Reszkető kézzel lapozott bele. –  Törtek...

– Majd máskor Harry – válaszoltam halkan. – Segítek valamikor, de nem most rendben?

Harry válaszul sírva fakadt. Hátrafordult a nővéréhez. Indulatosan a földhöz vágta a füzetét.

– Utállak Lauren! A te hibád! Én szeretem Livet és elküldted! Elmondom Ashtonnak, hogy mit mondtál neki!

Tényleg jobbnak láttam menni. Sarkon fordultam, de Harry átölelte a derekam és nem akart elengedni.

Lenyomtam a kilincset, és megtöröltem a szemem.

– Liv? – Ashton az ajtóban állt. Harry abbahagyta a sírást, azonban nem engedte el a lábam. Lazult a szorítása én pedig nem haboztam. Kifurakodtam Ashton mellett és vissza sem néztem.

– Harry mi a baj? – hallottam Ashton feldúlt hangját.

– Az ő hibája – zokogott Lauren is, már az ajtóban. Kényszerítettem magam, hogy tegyem az egyik lábam a másik után, de egyre nehezebben ment. Nem kellett volna visszanéznem, de megtettem. Ashton a húgát ölelte, és nézte, ahogy távolodom. Kipislogtam a könnyeim és csak előre néztem. Nem siettem, mert tudtam, hogy nem fog utánam jönni. Üresnek éreztem magam. Ahelyett, hogy hazafelé indultam volna a park felé vettem az irányt. A nap már lemenőben volt, így sejtettem, hogy valószínűleg találkozom kutyát sétáltató emberekkel. Megtöröltem a szemem, de rosszabbat csináltam. A szemfestékem elkentem, továbbra is potyogtak a könnyeim. Arra a helyre siettem ahol először csókolóztam Ashtonnal. Az utolsó métereket futva tettem meg. Letelepedtem a fűbe és kiengedtem az elmúlt hetek felgyülemlett sérelmeit megpróbáltatásait. Sírtam, addig, amíg a nap teljesen lebukott. Jobban éreztem magam. Talán a sírással nem oldottam meg semmit, de kiadtam magamból a feszültséget.

Előhúztam egy papírzsebkendőt és óvatosan megtöröltem a szemem. Tükör nélkül nehéz volt rendbe hozni a maszatokat, de úgy éreztem, hogy nagyjából sikerült. Kifújtam az orrom, és rájöttem, hogy eddig nem kaptam levegőt rendesen. Még hüppögtem kicsit, majd a telefonomat a kezembe vettem. Különösebb vizsgálat nélkül töröltem minden nem fogadott hívást. Nem érdekelt, hogy ki keres, vagy ki nem. Azonban azért tettem, mert attól tartottam, hogy Ashton nem keresett.

– Olivia?