Luke seggfej

– Haragszol Luke–ra? – kérdeztem a lábaim lógatva. A közeli parkban voltunk. Calum nem volt annyira mérges, hogy teljesen itt hagyja Luke–ot, így a közeli parknak nevezett játszótér felé vettük az irányt.

– Luke seggfej – morogta. – Túl drámázza, mint mindig. Tényleg nehéz Ash–nek, de attól, mert úgy bánnak vele, mint egy hímes tojással nem segít rajta. Megedződött, és szerintem az egyensúlya is rendben van. Nem kell tartanunk attól, hogy bumm és összeomlik. Érted?

Lassan bólintottam. Sajnos, mindig hasonló hibába estem. Megértettem Luke–ot, mert fontos volt a barátja, ez azonban nem jelentette azt, hogy ennyire elnézőnek kell lenni vele.

A csendbe hasítva megszólalt a Basket Case. Calum halkan dúdolta.

– Nem veszed fel? – kérdeztem tőle.

Calum abbahagyta a dúdolást.

– Nem a tied? – pislogott meglepetten.

Nevetve megráztam a fejem. Calum a zsebébe nyúlt és előhúzta a telefonját. A füléhez emelte.

– Basszus el is felejtettem, hogy nincs telefonod – mosolygott. – Igen, Luke?

Nevetnem kellett. Még nem találkoztam senkivel, aki végig dúdolja a csengőhangját.

– Eszembe kell vésnem, hogy ha nem vennéd fel elsőre, akkor próbálkozzak még – jegyeztem meg nevetve.

Calum gyors pillantást vetett rám, de nem mosolygott. Jó kedvem volt, de amint rájöttem, hogy ismét Luke–kal beszélget elkomorodtam. Calum viselkedése is megváltozott, akárcsak a kedvem. Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy elkapja egy mondatfoszlányt, abból, amit Luke mond, de nem sikerült. Calum nem mondott sokat. Csak bólogatott.

– Igen. Nem, persze, hogy ne...– itt elhallgatott, és rám pillantott. Majd a cipőjét bámulta. – Ühüm. Rendben. Csá haver.

Azonban ahelyett, hogy bontotta volna a hívást, és a zsebébe süllyesztette volna, felém nyújtotta. Calumra néztem.

– Nem akarok beszélni – mondtam lassan.

– Vedd már el – sóhajtotta Calum.

– Nem!

– Liv, seggbe rúglak, de komolyan – fenyegetett meg Calum.

– Komolyan gondolja – jött a recsegő hang a telefonból. Kelletlenül emeltem a fülemhez a telefont. A távolba meredtem és vártam, hogy megszólaljon Luke.

– Hallgassam, ahogy lélegzel? – kérdeztem bosszankodva.

– Még mindig agresszív vagy? – jött egy igen jól ismert kuncogás a vonal túlsó feléről. Nem Luke volt az. A levegő kipréselődött a tüdőmből.

– Ash – suttogtam meglepve.

– Mást vártál?

– Igen. Luke–ra számítottam, hogy őszinte legyek.

– Szeretnéd, ha szólnék neki? – Ashton hangja bosszús volt.

– Luke megbántott – bukott ki belőlem. – Szóval ő az utolsó igazán, akit most látni szeretnék.

– Sikerült neki is?

– Fogd be.

– Liv...

Eközben Luke sétált felénk zsebre dugott kézzel. Nem szólt egy szót sem, leült a pad másik végébe.

– Mi van? – kérdeztem ingerülten. Calum csendben figyelt, miközben épp Ashtont bosszantottam. Szerintem Ash–nél betelt a pohár, mert fojtott hangon szolalt meg:

– Add vissza Calumot.

Szó nélkül nyújtottam át a telefont. Meglepődtem, és nem bírtam még megszólalni se. Calum is hasonlóan érzett.

– Igen, haver? – összeráncolta a homlokát, ahogy a füléhez emelte a telefont. Luke őt figyelte. – Persze, nem semmi gond. Csak ésszel.Calum felém nyújtotta a telefont.

– Ash beszélni akar veled.

Habozás nélkül nyúltam a telefon után. Calum felegyenesedett. Biccentett Luke–nak, mire ő is feltápászkodott.

– Hé! Hová mentek?

– Arra kértem őket, hogy sétáljanak – válaszolt Calum helyett Ash. A fülemhez szorítottam a készüléket.

– Liv, én nagyon szeretlek – kezdte.

– Ha azt mondod, hogy megcsaltál, akkor remélem, tudod, hogy mi következik... – szakítottam félbe.

– Szeretem, amikor hagyod, hogy befejezzem a mondataim. – sóhajtotta. - Liv, a héten azért vesztünk össze, mert igazságtalan vagy. Nem várhatsz el tőlem olyan dolgokat, amire nem vagyok képes. A héten frusztrált voltam és mondtam dolgokat, amiket nem gondoltam komolyan. Amint hazaérek, beszélünk kettőnkről, de azt hiszem, a telefonbeszélgetések csak rontanak a helyzeten.

– Hallani akartam a hangod – bukott ki belőlem. – Nem akarok beszélgetni kettőnkről. 

– Nem tehetsz úgy mintha meg sem történt volna – ellenkezett. – Ha nem beszéljük meg akkor később is gubanc lesz.

– Szóval Penny... – kezdtem.

Ashton sóhajtott. 

– Helyben vagyunk… Olivia, két másodperce mondtam, hogy nem itt beszéljük meg. Nem most. Nehogy azt hidd, hogy örülök, hogy lógsz és a srácokkal vagy.

– Mégis miért? – horkantam fel. – Hol a bizalom?!

– És a tiéd?

Touché.

– Jogos – mormoltam.

– Féltékeny vagyok minden hímnemű lényre, aki a közeledben van. Én bízom benned, de bennük nem. Tudom, mi jár az agyukba. Nem barátkozni akarnak, hidd el.

– Ashton, naivnak tartasz? – kérdeztem mérgesen.

– Nem, Liv nem. De soha nem rossz észbe tartani.

– Szóval kerüljem Calumot es Luke–ot? – vetettem fel.

– Ne őket kerüld – válaszolta. – Bízom bennük. A barátaim a fenébe is.

– Nem vagy féltékeny rájuk? – húztam az agyát.

– Nem ezt mondtam  - jött a rekedt válasz.

***

Vásárnap kellett volna hazaérkezniük. Azonban már éjfél is elmúlt, de nem voltak sehol. Nem számítottam arra, hogy ma találkozni fogunk, de kibírhatatlannak tűnt az a nap is, amit alvással és tanulással kell töltenem, azaz az éjszakát meg a holnapi nap felét. Anyu még nem volt hajlandó visszaszolgáltatni se a laptopom, se a telefonom. Úgy éreztem magam, mint egy száműzött. Vagyis az voltam. Vártam már a reggelt, de az idő relatív dolog. Ha például matekórán vagy, és az az óra 50 perces, akkor is többnek érzed. Ha pedig 50 percet lógsz a telefonodon, akkor észre sem veszed és már két órája azt bújod. Szóval a várakozásom nagyon sok matekórával volt egyenlő.

Azt hiszem, hogy két és fél órát töltöttem a plafon bámulásával. Hiába hunytam le a szemeim, mindig felpattantak, bármilyen kis neszre. Ilyenkor az ablakhoz ugrottam, de az utca csendes volt. Csalódottan másztam vissza az ágyamba. Ezt eljátszottam kb. hússzor. Nevetséges voltam. Végül, az utolsó felpattanásomkor bezártam az ajtóm. Nem szerettem volna éjszakai látogatót.

Kopp. Kopp.

Nem nyitottam ki a szemem, de éberebb lettem. Rohadt biztos, hogy nem fogok még egyszer felpattanni. Betakartam a lábfejem, és megpróbáltam visszaszenderülni. Azonban nem ment. A hang nem hagyta. Kitakaróztam, és felültem, hogy jobban halljam, de ismét csend volt. Nos, ez már orvosi eset. Állapítottam meg.

Aztán tisztán hallottam. 

Kopp. Kopp.

Az ablakhoz sétáltam és kikukucskáltam. Ashton ácsorgott a falnak dőlve. A pulzusom felszökött. Halkan kinyitottam az ablakom.

– Ashton?

Felnézett.

– Na, végre. Úgy tudtam, hogy alvási nehézségeid vannak. Vagy maximum nem tudsz aludni. Nem úgy nézel ki...

– Fogd be – vágtam vissza. – Perverz módra állsz az ablakom alatt. Kihívom a rendőröket... – fenyegettem komoly arccal.

– Ha már a szomszéd meg nem tette – vonta meg a vállát.

Nem válaszoltam. Hevesen dobogó szívvel néztem Ashtonra. Egy ujjatlan felső volt rajta a haja pedig kócos volt. Gyanítottam, hogy nemrég érkezhettek meg. Legszívesebben leugrottam volna, hogy megöleljem, de csak csillogó szemmel néztem rá.

– Vigyázz – szólalt meg kirántva a nyálcsorgatásból.