Anya-lánya bizalom

Köszönöm a pipákat, a megjegyzéseket, és azt, hogy vagytok. Várom továbbra is a véleméynetek: Pipa és megejgyzés formájában. Jó olvasást!

Jenna annyiszor csengetett, és annyi üzenetet hagyott, hogy kénytelen voltam visszahívni haza fele menet.
- Jól vagyok, igen. Nem, minden rendben. Dehogy! Jenna menj a francba! Semmi gáz nincs. Nem is sejtik, hogy eljöttem. Ne aggódj! Ma? Sok sikert!
Ehem. Kellemes hétvégét...Akkor hetet, te iskolakerülő!
Teljesen kiment a fejemből Jenna és az idétlen sakk versenye. Az egész jövő hetet kihagyja, a béna versenye miatt, ami kilométerekre lesz innen.  Valahogy elképesztő tehetséget mutatott a bábuk rakosgatásában, és sikerült megnyernie a város döntőjét. Ennek köszönhetően tovább jutott, hogy a szomszédos városok tehetségeivel méretkezzen meg.

- Olivia!
Amint beléptem az ajtón, anyu felpattant az asztaltól. A lendülete azonban hamar el is veszett. Állt és olyan elveszettnek nézett ki, hogy megijesztett. Azt hiszem azonnal meg is állt az ütő bennem.
– Tessék? – A hangom remegett.
 Hagytam a táskám lecsúszni a vállamról, majd a földre dobtam. Ma pocsék napom volt, ne hiányzott még valami. Szerettem volna az előtérben maradni, hogy ne kelljen szembesülnöm a valósággal és a problémákkal. A bakancsom, most kifűztem, máskor csak lerúgtam a lábamról. Csigalassúsággal hámoztam ki magam a ruháimból.
– Jól vagy? – hangzott a kérdés.
Megráztam a fejem, lehanyatlottam a székre.
– Ha arra vagy kíváncsi, hogy rókáztam–e, akkor a válasz nem.
A haza fele úton sikerült visszapottyannom a valóságba. Ashton elkísért volna, de az öccse után kellett mennie. Nem igazán bántam, hogy egyedül sétálgatok haza. Inkább az bántott, hogy Cal pipa rám, amiért cserbenhagytam a törin. Volt szíves tudatni pár üzenetben, hogy megöl és várhatom, hogy mikor lesz velem kedves, de azt hiszem túl élem Hood bosszúját. Ezek után bármit kibírok.
– Kicsim, elmegyünk az orvoshoz. Hogy biztos, ami biztos – tördelte a kezét. – Tudom, hogy egész éjszaka rosszul voltál.
És még csak felém sem néztél. Próbáltam nem hangosan is megvádolni, hogy igazán kedves volt a részéről, hogy aludt, amíg én épp azon voltam, hogy ne leheljem ki az életem.
– Anya, jól vagyok – hárítottam. Kezdtem bepöccenni. Soha nem aggódott ennyit, mint mostanában. Már jól voltam. Eddig, a pillanatig, amíg tönkre nem tették az álomvilágom.
Anyu felállt és elszántan meredt rám. Hiába próbált felém magasodni, és megfélemlíteni, azok az idők már lejártak. A telefonom rezegni kezdett, mire előhúztam.

„Hívj fel, amint hazaértél és van időd. Azt hiszem, hogy a hétvégén nem sok időt tudunk együtt tölteni. Dolgoznom kell. xx”
Vissza szerettem volna írni, azonban anyu úgy meredt rám, mint aki épp nem a lánya miatt aggódik, hanem épp bünteti. Így, hogy megelőzzem a zsebembe csúsztattam. Rá ér később is.

– Édesem, elmegyünk. Kijelentettem, nem pedig felajánlottam. Dr. Carter épp most rendel.
Felkaptam a fejem.
– Dr. Carter? – A nőgyógyász? –  Nem hiszem el, hogy azt hiszed, hogy...
Anyu rám meredt. Ne mondd ki, ne mondd ki szuggerált.
– 18 éves vagy, és ha jól tudom, barátod van. Én nem hiszek semmit, de benne van a pakliban.
Hitetlenkedve meredtem rá. Ha azt hittem, hogy miattam aggódik, akkor tévedtem. A család híréért aggódik. Nehogy a 18 éves fruska Olivia terhes legyen. Jó sokáig téma lenne az már biztos. A gondolattól is hányingerem támadt.
– Kizárt, hogy elmenjek – közöltem vele. – Menj te, és útközben ejtsd meg Dr. Jinksent is. Tuti baj vagy az agyaddal.
– Olivia Dufall! – reccsent rám anyám, és rájöttem, hogy elfelejtettem, hogy kivel beszélek. – Öt perced van zuhanyozni és a kocsiban lenni. És nagyon ajánlom, hogy egész héten itthon légy.
Lefordítom. Rohadt gyors legyél, és egy hetes szobafogság.
– A mobilod meg kérem két napig, nem egész hétre kérem – tette hozzá, amint felém nyújtotta a kezét.
– Visszaírok Ash.. – előhúztam, hogy tudósítsam Asht, hogy épp mekkora gáz is van, mire anyu kikapta a kezemből és eltűnt vele.
Ma péntek, és egy hét telefon nélkül. Egy kicseszett hét, amin nem találkozhatok Ash–sel.
Csessze meg. Még sem ez életem legjobb napja. Koránt sem.

A váróterem falait magzatokról szóló poszterek borították. Egyik a veszélyekre, más a gyönyörűségre hívta fel a figyelmet. Igyekeztem nem kiakadni. Anyám rendületlenül terelt a székek felé.
Egy terhes nő ült, kezét a hasán pihentetve. Csúnya pillantásokat vetett rám, így voltam szíves én is viszonozni. Lehuppantam a műanyag székre, úgy, hogy az egész széksor remegett. Mérgesen fújtattam.
– Tényleg nem hiszem el, hogy elrángattál ide – morogtam anyunak.
Felnéztem, a pillantásom találkozott a nőével, így a fal felé fordultam. Egy magzatos plakát köszönt vissza, így a földre szegeztem a pillantásom. Mondjuk, valahogy arra számítottam, hogy a padló kövében apró baba motívumok lesznek öntve, azonban semmi hasonlóról még csak szó sem volt.
– Én nem hiszem el, hogy ezt meg kell érnem – vágott vissza fojtott hangon.
Egyenes derékkal, felszegett állal ült. Rémisztően hasonlított rám, amikor dühös vagyok.
– Hoho, senki nem kérte, hogy csak úgy elhozz az orvoshoz! – csattantam fel.
Ránéztem és én is kiegyenesedtem.
– Nem csak úgy elhoztalak, okom volt feltételezni, hogy talán terhes vagy – mondta lehalkítva a hangját, mivel a mogorva terhes nő homloka ráncba szaladt. Hormonok, gondoltam futólag.
– Ha nem feküdtem le vele, akkor, hogy a francba legyek terhes? – kérdeztem elég hangosan, hogy hallja a nő is.
Ashton soha nem kért meg rá. Soha nem hozta komolyan szóba. Könyörgöm, miről is beszélünk?
Anyu arca megkeményedett. Nem válaszolt egészen addig, amíg a nő be nem ment az orvoshoz.
– Olivia, ha nem feküdtél le vele, akkor kiderül. Tudni akarom, ennyi. Nem nagy kérés. Ha nem mondod el, akkor megtudom.
– Persze... Anya–lánya bizalom, és itt ülünk. Várhatod, mikor mondok el ezután bármit is.
Haragosan meredtem a csíkozott padlóra. Azt kívántam bárcsak túl lennék rajta, ugyanakkor nagyon reméltem, hogy a terhes nő, két órát tölt odabent.
Nagy sajnálatomra fél órán belül kint volt. Arcán mosoly terült el. Izgatottan rám mosolygott.
– Kislány. Uram kislány!
Fasza. Tényleg hormon problémái vannak. Anyu a vállamat szorítva vezényelte be az ajtón. Dr. Carter pedig mielőtt még beléphettünk volna elállta az utam.
– Kedves Mrs. Dufall – mosolygott nyájasan. – Azt hiszem, hogy a lánya már elég felnőtt, hogy egyedül jöjjön be. Várjon, itt kint kérem.
Anyu egyszerűen nem tudott ellent mondani az ilyen nyájas viselkedésnek. Talán sokkal jobban járnék, ha tudnék parancsolni az indulatomnak, és ilyen tenyérbe mászó alak lennék. Ha az orvosnak sikerült, akkor nekem miért nem?
– Elváltam – suhant át az arcán több éves fájdalom. – Rendben, édesem. Kint várlak.
Dr.Carter, szintén a vállamtól fogva, bekormányozott.

Amint Dr. Carter végzett megkért, hogy üljek le, amíg kitölt egy papírt.
– Minden rendben – mondta fenn hangon. – Nem vagy terhes.
Fintorogtam.
– Tudom, hogy nem.
Dr. Carter felvonta a szemöldökét. Én meg a csukott ajtóra biccentettem. Megértően biccentett.
– Szóval, akkor majd te mondod el vagy én? Jogodban áll megkérni, hogy elmondjam, mert orvosi titoktartást fogadtam. Csak azt mondom el, amit jóváhagysz.
Megvontam a vállam. A nehezén túlestem, végtére is mindegy, mert anyám elérte, amit akart. Abban állapodtam meg magammal, hogy elmondom, amit hallani akart.

Kilépve az ajtón, anyám felpattant és idegesen meredt az orvosra. A doki a jóváhagyásom várta. Biccentettem és anyám reakcióját lestem.
– Nos Ms. Dufall a lánya, makkegészséges – kezdte.
Anyám türelmetlenül meredt az orvosra, aki épp a következő mondaton törte a fejét. Meg szerettem volna szabadítani a szenvedésétől, így közbe vágtam:
– Nem vagyok terhes. – Nem kijelentettem, hanem megerősítettem.
Anyu arca kisimult és boldogan mondott köszönetet az orvosnak. Elrendezték az anyagi részét a dolognak, mire anyám felsóhajtott.
– Tudtam, hogy az én lányom még ártatlan. Sajnálom, Olivia.
Az orvos rosszallóan meredt rám. Mindketten tudtuk, hogy ez a mondat nem igaz. Dr. Carter nem mondhatta el, hogy nem így van, de a pillantásával, majd keresztüldöfött.
Azt hiszem, hogy ez az én titkom, és a másik résztvevője volt. Még Ashton sem tudta. És nagyon nem szerettem volna, ha anyu is tudomást szerez róla. Kínban voltam.
– Anya... – kezdtem, mire Dr. Carter okosan visszahúzott a rendelőjébe. – Nem vagyok terhes, de már túl vagyok khm, nos – krákogtam, nem akartam kimondani, neki. Talán ebben nagyon is hasonlítottunk.
Anyu épp a táskájában turkált, mire tágra nyílt szemekkel nézett. Az ajkai elnyíltak és zavartan pislogott.
– De hát... – hebegte.
– Könyörgöm, attól, mert nem vagyok ..., az nem jelenti, hogy... – És helyben voltunk. Én magyaráztam, az anyámnak – aki engem szült és csinált–, hogy mit jelent ez. Borzasztó jó büntetés az égiektől, ha már itt tartunk!
– Tudom, Olivia, hogy hogyan megy! – csattant fel. – Én csak nem értem miért nem szóltál...
Az arcán átsuhant a sértettség, és a csalódottság. A vállára dobta a táskáját és elindult, egyedül hagyva a váróteremben.
– Nem voltunk olyan viszonyban – magyarázkodtam lihegve. Amikor pipa volt, gyorsan haladt. Már be is ültünk az autóba.
– Nem voltunk? – A hangja megsemmisülten csengett. Becsatolta az biztonsági övét, és ráfonta az ujjait a kormányra. – Olivia, a viszonyunk nagyon is jó.
Elfordította a kulcsot, az autó motorja pedig életre kelt.
- Mostanában – javítottam ki. – Ez, azelőtt történt… Amikor még apu velünk élt.
Ha azt hittem, hogy nem lehet zavartabb és mérgesebb rám, akkor tévedtem. A haza úton nem szólt egy szót sem hozzám. Tényleg megbüntetve éreztem magam. Ez még rosszabb volt, mint amikor elzavart szobafogsággal, vagy ordított velem. Olyan kicsinek éreztem magam, hogy sírni tudtam volna.
Amint leparkoltunk a ház előtt. Kimeredt a szélvédőn.
– Ki volt az?
Meglepett a kérdése. Mély levegőt vettem.
– Milan – nyögtem fájdalmasan. A neve keserű ízt hagyott a számban. Anya dermedten bólintott.
Percekig vártunk csendben, míg végül anyu megadta a kegyelemdöfést.
- Sejtem, hogy más sem tudja. – A más alatt Ashtont értette. – Remélem megérted, hogy egy kicsit szünetelni fog a kapcsolatotok. Nem szeretném itt látni. Ne is próbálj vele beszélni rendben? Brice visz–hoz az iskolába. Ne merészelj ellógni, mert akkor a saját büntetésed nyújtod meg. Azt hiszem, hogy van, amivel elfoglald magad.
Kipattant az autóból és beviharzott a házba. Engem büntet, amiért nem volt anya, amikor annak kellett volna lennie. Értelmetlen lett volna veszekedni, vagy könyörögni. El volt döntve. Nincs Ashton, egy ideig. Bárcsak tudnék szólni neki, hogy ne haragudjon!