Aki bújt, aki nem...

A hét közepéig már életkedvem sem volt. Próbáltam az iskolára összpontosítani, de még ez sem volt elég. Az órák közötti szünetek folyamatosan észhez térítettek, és amint hazaértem azt kívántam bárcsak valami rohadtul lekötne. Otthon is kínszenvedés volt lenni, mivel Katy is szobafogságban volt, mégpedig ő szerinte miattam. A drágalátos álszent húgomról kiderült, hogy – anya szavaival éljek – nem ártatlan. Mindig rosszat feltételeztem Katyről, és mindig is azt mondtam Jennának, hogy biztosan túlesett már rajta, de valójában soha nem hittem el. Amikor anyu és Brice fojtott beszélgetésére értem haza, rögtön elhallgattak. Brice felkapta a kabátját és elviharzott. Anyu pedig fájdalmasan dőlt hátra. Nem csak nekem volt nehéz napom ezek szerint. Tudatosan nem kérdeztem rá a feszültség okára, az volt a sejtésem, hogy valószínűleg Brice és anyu összekaptak valamin.

Szokásomtól eltérően, nem siettem fel a szobámba. Anyu körül tébláboltam. Hol vizet ittam, hol a hűtőszekrénybe lestem be. Tíz percig alkalmatlankodtam, mire anyu végre felsóhajtott.
–  Nem hiszem el. Még csak tizennégy éves! – Nem fordultam meg. Vártam, hogy folytassa. – Elhiszed? Magabiztosan elsétálunk az orvoshoz, mire az közli, hogy már nem szűz a lányom!
Nos, azt hittem, hogy a hét pocsékabb nem lehet. Anyám épp most nevezte Katyt a lányának.
–  Nos, van ez így – morogtam és eloldalogtam.
Azt mérlegeltem, hogy összetöröm a tükröm, vagy a székemmel ki töröm az ablakom.
A szobámba érve hozzáláttam meditálni, hogy minden épségben maradjon, de nem ment. Nem tudtam összpontosítani, folyamatosan elkalandoztam, és azt hiszem, hogy egyre dühösebb lettem. Dühös voltam magamra, dühös voltam Jennára, sőt még Ashtonra is. Felpattantam és a földhöz vágtam a párnám. Nem nagyon éreztem jobban magam. A földön heverő párnára néztem. Belérúgtam.
–  Abbahagynád a hisztit?
Felnéztem. Katy melegítőnadrágba és felkötött hajjal állt az ajtóban. Elfojtva a meglepettségem megszólaltam:
–  Tűnj el – morogtam, ahogy lehajoltam a párnáért. Az ágyra dobtam, majd Katy szemébe néztem.
–  Liv, ajánlatom van – mondta halálosan komolyan.
Becsukta maga mögött az ajtót. A szoba közepére sétált, és keresztbefonta a karjait. Várta, hogy mit válaszolok. Hát számíthatott rá, hogy nem fogok a nyakába ugrani.
–  Nem érdekel. Nincs okom bízni benned. Amúgy is gratulálok. Egy lépésnyire vagy a nem kívánt terhességtől – bosszantottam.
Leültem az ágyra, hogy szemmel tartsam a házisárkányom.
Katy összeszűkült szemmel nézett rám. Összepréselte az ajkait, és kihúzta magát. Felvontam a szemöldököm. Katy jól láthatóan próbált uralkodni magán, ami velem ellentétben egész jól ment. Az arca érzelem mentes volt, nem szorult ökölbe a keze. Csak az álla feszült vonala árulta el, hogy önuralomra van szüksége.
–  Az ellenség közös – folytatta halkan, mintha attól tartana, hogy bárki meghallaná. – Össze kell fognunk. Mindkettőnknek hasznára válik, hidd el.
Megemelkedett a szemöldököm. Összefogás? Haszon?
–  Ellenség? – kérdeztem visszafojtott nevetéssel. – Anyuról van szó. Csak anyuról.
Látványosan felsóhajtott. Leengedte maga mellé a karjait.
–  Liv, ő a te anyád. Nem az enyém. Az enyém halott, ha nem rémlene. – Olyan egyszerűséggel mondta ki, hogy meghűlt bennem a vér. Tudtam, hogy Katy nem lehetett több hatévesnél, amikor az édesanyja meghalt, de azért számítottam egy kis könnyezésre, hangreszketésre. Nem érzelmi zsarolásra.
–  Tehát – folytatta szemrebbenés nélkül. – Van egy telefonom. Tudod az a régi vacak, amit tőled "örököltem". Az ágyam alatt csücsült, ilyen vészhelyzetekre.
Szégyenkezve kellett be vallanom, hogy még soha sem gondoltam erre. Mondjuk soha nem vették el a telefonom, mert addig nem hagytam fajulni a dolgokat.
–  Egy rohadt nagy gond van. A telefonon nincs meg egy szám, amire szükségem van. Itt jössz te a képbe, Liv. Biztosra veszem, hogy tudod Ashton számát fejből.
Közel álltam, hogy elvörösödjek. Igazság szerint a suliban valakitől elkérhettem volna, azonban nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet. Nem akartam hallani Ashton hangját, és azt hogy hol a francba is vannak. Na meg, azt, hogy tovább adják a beszélgetésünk foszlányait.
–  Igen, tudom, hogy nekem se lenne rossz ötlet néhány számot megtanulni, de amint látod már késő. Szóval, írhatsz egy üzenetet a drágalátos barátodnak. Cserébe meg kell szerezned a számot, a telefonomból.
Fontolóra vettem az ajánlatát. Kételyek közt vergődtem. Katyben soha nem szabad megbízni. Azonban ha még egy napot kell, így eltöltenem hát legyen. Paktálás az ördöggel. Jól végig gondoltam? Igen. Rossz ötlet volt? Határozottan.
–  Rendben – sóhajtottam.
–  Nos, megleptél, igaz, ami igaz – válaszolta vigyorogva. – Túl kevésre értékelem a szerelmet igaz?
Nem törődtem a piszkálódásával. Lekötötte a figyelmem, hogy mire is válalkoztam.
–  Mondd, hogy fogom megszerezni? Miért nem te mész? – kérdeztem.
Katy közelebb jött és leült az ágyam szélére. Körbenézett, mintha üldözési mániája lenne, és fojtott hangon szólalt meg.
–  Ott van a hálószobában, a barna szekrény, második fiókjában. Meglestem. Én nem mehetek, mivel anyád úgy figyel, mintha pasit rejtegetnék a szobámba. Te most kis időre kikerültél a megfigyelési zónából. Nem fog figyelni rád, ha elvonom a  figyelmét. Leülök vele beszélgetni a konyhában. Belopózol, kinézed, leírod, vagy memorizálod, mit tudom, de megszerzed. Majd írhatsz üzenetet.
–  Miért ne hozzam el a telefont? – kérdeztem zavartan.
Katy rám meredt.
–  Mit gondolsz, nem tűnne fel Debbie–nek, hogy eltűnt? És én kerülnék bajba. Szóval meg ne próbáld – figyelmeztetett.
Bólintottam, végig gondoltam, és nem törődtem a rossz érzéssel. Katy be fog csapni. Azonban ha nem próbálom meg, kikészítem magam.
–  Mikor? – pislogtam Katyre.
–  Most.
–  Most? – visszhangoztam.
–  Meddig akarsz várni? – türelmetlenkedett. – Az ember azt hinné, hogy majd belehalsz, hogy megírd Ashtonnak az üzenetet...


A gyomrom mogyoró méretűvé zsugorodott. A torkom kiszáradt, és még mindig nem történt semmi. Katy terve szerint már vége kellett volna lennie, de még csak el sem indultam. A szobámban, ugrásra készen vártam. Két halk koppanás, és már az ajtónál teremtem. Hallottam anyu hangját, és Katy lépéseit. Kilopóztam az ajtón. Kikerültem a recsegő deszkát, és a lépcső tetején megálltam, hogy biztos legyek, hogy Katy elvezette anyut a konyhába.
–  Debbie, beszélnünk kell – hallottam Katy meggyötört hangját.
–  Miről Katherine? Nem fogom visszaszívni...
–  Tudom! – vágott hevesen Katy a szavába, majd szipogott kettőt. – Én csak...szeretném, ha megértenéd. Az anyám halott, és ő nem igazán segíthet.

Itt kellett lelépnem. Beléptem anyuék hálójába és a barna éjjeliszekrényhez siettem. Óvatosan kihúztam. A biztonság kedvéért hátrapillantottam. Anyu, Brice fehérneműi közé dugta. Önszántamból nem nyúltam volna be semmi pénzért, de eléggé motivált voltam. Szerencsére nem kellett sokat turkálnom, a kezembe akadt az én telefonom. Kíváncsi voltam, és hiányzott ez kütyü. Ráléptem, közben hátrakukucskáltam a vállam felett.  Az ujjaim rutinosan feloldották a zárat. Húsz nem fogadott hívás és 5 üzenet várt. Ezekből 19 hívás a Jennáé volt, akárcsak az az 5 üzenet. Egyszer keresett Ashton. Csak egyszer.
Csalódottan csúsztattam vissza a fiókba. Lépéseket hallottam. Gyorsan kihúztam Katy idétlen piros telefonját és a telefonkönyvébe léptem. Memorizáltam a számot és épp időben dobtam vissza a telefont. Lassan nyílt az ajtó, nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak. Bújjak az ágy alá, vagy hazudjak?