Tanulás

Chummies, nem tudok elég hálás lenni nektek, hogy KEDDvenc napom van. Minden pipálónak, megjegyzést írónak és olvasónak küldök egy ölelést. Köszönöm, és jó olvasást. XX

Órák kellettek a tanulásomhoz. Ashton tudta, hogy rettentő fontos, hogy tanuljak, így szombat délben egyedül ültem a szobámban és épp tanultam. Az elején nehezen sikerült ráhangolódnom, de félóra elteltével ellazultam és elvesztettem az időérzékem. Kisebb csalódásként éltem meg, hogy a hatodik fejezet leckéit nem értem. Többszöri olvasás után sem tudtam volna válaszolni a teszt kérdéseire.

A házba tökéletes csend uralkodott. A szüleim bevett szokása, fontos teszt előtt, hogy elmentek a nagyszüleikhez, vagy elmentek vacsorázni. Katy pedig örült, hogy végre kiteheti a lábát a házból, és addig maradhat el, amíg anyuék haza nem érnek. Szerettem ezeket a szombatokat. Egyedül lenni a gondolataiddal igazi ajándék. Amióta Ash–sel járok, azóta nem volt csendes szombatom. A leckéket is csak átolvastam, a házikat éjszaka írtam meg. Az életem ilyen szempontból felbolydult. Nehéz volt tartani a szintet, mert az órákon majd elaludtam a kialvatlanság miatt. Anyuék soha nem kérdőjeleztek meg, amíg jól teljesítettem. Talán, ha Ash aggódott is, nem mondta.

Pihenőt tartottam. A konyhában ücsörögtem, amikor csengettek. Nem akartam ajtót nyitni. Egy elnyűtt fehér póló és egy szürke nadrág volt rajtam. A hajam kész katasztrófának tűnt reggel, így összefogtam egy laza kontyba. Sminkem sem volt persze. Kizárva a csengő hangját, ültem továbbra is asztal mellett. A teám időközben meglett. Ráérősen kavargattam, hiába, a csengő nem akart elhallgatni. Mintha ráfeküdtek volna. Végül erőt vettem magamon és reménykedtem, hogy nem a szomszéd.

Kitártam az ajtót. Ash állt ott. Az arca felragyogott, ahogy meglátott. Hát valljuk be, hogy nem igazán voltam olyan állapotban, hogy bárki felderüljön a látványomtól. Ash a nyakamba borult.

– Hé – nyögtem fel, ahogy Ash ölelésében elvesztem. – Legalább az ajtót csukd be.

Ash belökte a lábával az ajtót, és továbbra is ölelt.

– Maradhatok? – motyogta a nyakamba. A meleg lehelete csiklandozta a nyakam.

– Ilyen belépő után nem tudnék nemet mondani – mosolyogtam.

Ashton elengedett.

– Tudom, hogy tanulnod kell, de nem fogok zavarni. –Ash kibújt a dzsekijéből és ledobta az ágyra. Lehúzta a cipőjét.

Alig láthatóan megvontam a vállam. Intettem, hogy kövessen:

– Gyere, a szobámban szoktam tanulni.

Ashton követett. Nem adott semmilyen magyarázatot arra, hogy miért lepett meg, de nem igazán bántam. Ő soha nem zavart. Amint beléptünk a szobámba, akkor vettem észre, hogy a szoba kész rumli. A könyveim és a füzeteim az ágyon hevertek, a párnák a földön voltak.

– Bocs, de nem fértek el az ágyon. – Hajoltam le a párnák után. Ash nem igazán vitatta a dolgot, egyszerűen lefeküdt az ágyra.

Letelepedtem mellé és a kezembe vettem a könyvet. Ash valóban nem volt a terhemre. Igazság szerint meg sem moccant. Az egyik párnámba fúrta az arcát. A hatodik fejezete csak nem akart együtt működni velem. Dühömben félre raktam, és minden mást megtanultam. Amikor végeztem kedvetlenül álltam neki ismét.

– Hülye könyv – szidtam, pedig valószínűleg én voltam a totális hülye.

– Segítsek?

Majd kiugrottam a bőrömből. Annyira elmerültem, hogy Ashton hangja megijesztett.

– Azt hiszem, hogy nincs már egy szabad agysejtem se – sóhajtottam és elnyúltam Ash mellett. Lehunytam a szemem és mélyet sóhajtottam. Totálisan nem érdekelt, hogy tudom–e a hatodik fejezetet vagy sem.

Ashton a kezem után nyúlt. Összefűztük az ujjaink. Kirázott a hideg.

– Fázol?

Válaszul magunkra húztam a takarót.

– Gyere ide – nevetett. – Ne, még közelebb.

Az orrunk szinte összeért. Egymás szemébe bámultunk, soha nem éreztem még ennyire közel magam egy emberhez sem. Megfordultam és a hátam Ashton mellkasának támasztottam. Ash ösztönösen átkarolt, és magához szorított. Hallottam, ahogy a szíve ver, hallottam a lélegzetét. És nem kívántam mást, csak, hogy anyámék ne érjenek most rögtön haza.

– Senki sincs otthon – kezdte hirtelen Ashton. A hajammal játszadozott. Nem vettem levegőt, mintha attól tartanék, hogy elhallgat. – Sem anyu, sem Harry. Sőt még Lauren sem. Egyedül éreztem magam. És nem akartam hülyeséget csinálni. Liv, azt hiszem, hogy ma nem vagyok jól.

– Ha bármikor rosszul érzed magad – nyeltem nagyot. – Gyere ide. Bármikor.

Ashton végül rávett, hogy ismét fogjak neki a hatodik fejezetnek. Az ölembe feküdt. Minden mozdulatomat követte. Éreztem, hogy figyel. Bal kezemben tartottam a tankönyvet, a borítóját hátratűrtem, hogy egy kézzel is tartani tudjam, másik kezemmel szórakozottan babráltam Ash tincseivel. Hangosan kezdtem olvasni.

Minden résznél tartottam egy kis szünetet. Ilyenkor Ash kérdéseket tett fel, vagy megmagyarázott gondolatokat.

– William nem akarta megbántani Juliett–et. És akkor elmondta azt a mondatot.

– Ferme les yeux et le monde devient celui que tu veux – idéztem fel.

Ashton elvigyorodott.

– Tudsz franciául?

Próbáltam nem mosolyogni, de a szám széle rángatózni kezdett. Leengedtem a könyvet, a borító kiszabadult.

– Igen, Ashton.

Ash felült.

– Meglepsz. Mint mindig – hümmögött magában. – Mit jelent az idézet?

– Csukd be a szemed, és a világ olyanná válik, amilyenné akarod – válaszoltam. – Ezt mondta Juliett, William–nek, mielőtt levetette volna magát a mélybe. Nem értem, hogy miért írja itt azt, hogy Juliett nem volt épelméjű. Ez a könyv olyan szubjektív véleménnyel ír Juliett jelleméről. Rossznak állítják be.

– Szerintem ezzel többet nem kell foglalkoznod. – Ránéztem, mire sietve folytatta. – Túl szubjektív. Megmondja, hogy mit gondolj Juliett–ről. Ha a jellemét kérdik, akkor te is lehetsz szubjektív, nem a könyv véleményét kell felmondanod. Ha jól érvelsz Juliett mellett, akkor nem látom akadályát, hogy miért ne legyél önálló.

Az ajkamhoz érintettem a könyv gerincét. Elgondolkodva kocogtattam hozzá.  Végül összecsuktam.

– Végeztem – jelentettem ki.

– Mondj még valamit franciául – kérlelt Ashton, ahogy túlléptünk a hatodik fejezeten, és a Juliett problémán.

– Miért? Csak nem tesztelni akarsz? Jártam magánórákra, de figyelmeztetlek, hogy van némi gondom a kiejtéssel és az igékkel.

Ashton megcsóválta a fejét.

– Nem tudok franciául. Legfeljebb a crossaint szót ismerem. Ha egyáltalán francia.

– Nem úgy ejtik, de igen francia.

Ashton felvette az egyik díszpárnát és megdobott vele.

– Hé – pislogtam meglepetten. Ashton csak rám vigyorgott, provokálva, hogy viszonozzam a támadását. Talán arra számított, hogy a legközelebbi párnát a fejéhez vágom, így alaposan meglephettem, amikor megcsókoltam és eldöntöttem az ágyon.

– C'est fini, j'ai gagné – suttogtam két csók között.

– Remélem, azt jelenti, hogy "Jóképű, és csodálatos ember vagyok." – Megforgattam a szemem.

A nappaliból zaj hallatszott. Mindketten felegyenesedtünk. Már megnyugodtam, hogy csak a hűtő volt, amikor az emeltről hallottam, hogy anya elordítja magát:

– Olivia, itthon vagyunk! Gyere hoztunk vacsorát!

Na, basszus. Duplán basszus.