Menedék

Ash csókját elhárítottam, hogy nehogy elkapja a nyavalyám. Nehéz volt rábeszélni, hogy kísérjen el. Könyörgött, hogy menjek haza, vagy a házukba, mert így nem lehet suliba menni. Ez sok mindent elárult az állapotomról.

– Ma írunk töriből. Ne nézz rám, mert nem vagyok stréber! A drágalátos Calum térden állva könyörgött, hogy segítsek neki.

– Eggyel több indok arra, hogy ellógd a napot.

Megráztam a fejem. Ash átkarolta a vállam és puszit nyomott a fejem búbjára.

– Halálosan komolyan veszed ezt az iskola ügyet.

– Ki akarod harcolni, hogy rád kenhessék, hogy miattad züllöttem el? – vontam fel a szemöldököm.

Ash megrázta a fejét.

– Na, látod... – ásítottam. – Jól vagyok.

Nem, nem voltam jól. Az első két órán arra figyeltem, hogy ne hányjam el magam. Jenna mit sem sejtett. Megrótt, hogy nem alszom eleget.

– Jenna mindjárt kidobom a tegnapi vacsorát – morogtam. Amit már megtettem éjszaka. Jenna pedig röhögni kezdett. A matektanárnő dühösen meredt a csendzavaróra. Kihívta a táblához. Jenna iszonyatosan megszívta volna, ha épp nem múltam volna ki.

Mrs. Mason rám nézett.

– Dufall kisasszony...Rosszul van?

Ha nem szédültem volna iszonyatosan, akkor ironikusan válaszoltam volna azt, hogy csodásan érzem magam. Így lassan bólintottam. Talán nem hányom el magam, ha kinyitom a szám.

– Menj ki a mosdóba – utasított, megfordult és Jennára nézett. – Te meg menj vele nehogy elájuljon és beverje a fejét.

Más órán nevetés rázta volna meg a termet, de a matekórán csend honolt. Még úgy is, hogy Luke Hemmings tiszteletét tette az órán. Jenna elkísért. Amint megláttam magam a tükörbe elszörnyedtem. A szemem vérmes volt, alatta pedig akkora fekete karikák éktelenkedtek, hogy nagyon hasonlítottam egy pandához. A bőröm fehér volt, majdnem már sárgás. Szemeztem a tükörben álló szellemmel. Forgott minden, émelyegtem.

– Haver, te kész istencsapása vagy! – dőlt a csempének Jenna.

A kagyló fölé hajoltam, a hajam félre húzva, hidegvizet locsoltam a tarkómra. A hideg rázni kezdett a víztől.

– Szarul nézel ki – bókolt tovább Jenna.

Visszaengedtem a hajam és elzártam a csapot. Jenna kedves dolgokat mondogatott miközben a terembe tartottunk. Jenna kopogott, majd behúzott a terembe. A tanárnő felénk nézett. A kréta centikre volt a táblától.

– Üljetek le - rám meredt, majd a válla mögé pillantott. - Olivia, üljön az ablak mellé. A friss levegő jót fog tenni.

Az iskolából persze nem engedett el. Elővettem a füzetem, és az ablakhoz sétáltam. Könyörögtem, hogy Luke menjen Jenna mellé...Ehelyett Gail állt fel, és együtt érzően kinyitotta az ablakot. A helyemre iszkolt. Halk nyögés szakadt fel belőlem, ahogy leültem Gail helyére. A szellő segített a háborgó gyomromon. Luke vigyorgott. Letettem a karom és ráhajtottam a fejem. Eszem ágában sem volt írni. Szerintem azért is ültetett Luke mellé.

– Legszívesebben kiugranék – suttogta Luke. – Nem csodálom, hogy kikészít az óra. 

Megajándékoztam egy csúnya pillantással. Elvigyorodott.

- Csak nem baba, Olivia?

Szótlanul az ablak felé fordultam. 

Az óra végéig fontolóra vettem Ash ajánlatát. Anyám nem örülne, ha haza állítanék tízkor. Zsibbadt ujjakkal írtam meg Ashnek, hogy még is oda megyek, mert épp a halálomon vagyok. Megígérte, hogy várni fog.

Luke és Jenna kikísért a kapuig. Fogalmam sem volt, hogy Luke miért akar jönni, de nem szóltam semmit. A babás beszólása után egy mukkot sem.

 Ash az autónak dőlve várt.

– Védekezzetek – suttogta Jenna, és amikor fintorogtam elnevette magát. Ash kezet fogott Luke–kal, majd magához vont.

– Hé Ash, új az a dzseki? – kérdezte Jenna, az arcom épp belefúrtam Ash nyakába. Az illata enyhített valamelyest a hányingeremen. 

– Új – válaszolta gyanutlanul. Gyengéden hajam simogatta, én meg a derekát szorítottam.

– Akkor jobb ha Liv nem hányja le – Ha Ashton nem ölelt volna, tuti megfojtom Jennát. Már mozdultam is, de Ash nem engedett.

– Falls meghalsz – morogtam, mire Luke röhögni kezdett. – Te is Hemmings. Halálosan komoly vagyok.

***

– Elég pocsékul festesz – Ashton átnyújtotta a bögrét. – Tuti, hogy ne vigyelek orvoshoz?

Kortyoltam egyet a teából és az asztalra raktam. Visszahanyatlottam a kanapéra és az államig húztam a takarót.

– A nők szeretik hallani, hogy milyen szarul néznek ki – dünnyögtem lecsukott szemmel. – Az ember elvárná, hogy a halála napján legalább kegyes hazugságokkal illessék. Ha felfordultam, akkor vésd az eszedbe, hogy ne cseszd el más csajnál.

– Iszonyat hisztis vagy, amikor beteg vagy...

– Nem beteg vagyok, hanem haldoklom - morogtam.

Megmaszíróztam az orrnyergem, majd a halántékom. Már nem forgott a szoba, de nem éreztem magam tökéletesen. Ami a körülményekhez képest haladás volt.

– Túl teátrális vagy. Szükséged van valamire?

Kinyitottam résnyire a szemem. Ülőhelyzetbe küzdöttem magam, és megragadtam Ashton karját. Ha elég erős lettem volna simán mellém ránthattam volna. Így csak a karját szorítottam, mint a fuldokló a mentőövet. –      Feküdj mellém.

– Nem elég kettőnknek, még ha ilyen kicsi is vagy – csóválta a fejét.

– Megtagadod egy haldoklótól az utolsó kívánságát? – vontam fel a szemöldököm. – Szép, mondhatom.

Ashton felállt és megrázta a fejét. Felültem és elhúzódtam, hogy elférjen. 

A kanapét teljesen elfoglalta. Csak egy kis csík maradt nekem. Amint Ash elnyúlt a karjai közé bújtam. A hátam a mellkasán pihent, a fejem pedig az álla alatt. Magamra húztam a takarót és fészkelődtem még pár percet.

– Liv – köszörülte meg a torkát. – Kérlek, ne fészkelődj. Nem kényelmes.

Rásandítottam. Ash pedig rám nézett. Ja, hogy ne fészkelődjek. Lényegében rajta feküdtem. Úgy már érthető, hogy miért indult a vér másfelé, mint az agya.

– Mondtam, hogy nem férünk el – terelte a témát.

– Veszem észre – morogtam és átfordultam a hasamra, hogy átöleljem a takaró alatt Ash derekát. A lábam a combjára tettem.

–      Mondtam volna, hogy az én ágyam nagyobb, de tudom, hogy mit válaszoltál volna – nevetett rekedten.

– Oh, kuss. Képes vagy az agyad a dugáson járatni, amikor haldoklom? – kérdeztem fojtott hangon. Végtére is Ash mellkasának motyogtam.

– Ha ilyen közel vagy, akkor mindig arra gondolok – suttogta és köröket írt le a karomon.

– Én meg leröhögtem Jennát, amiért azt mondta, hogy bepróbálkozol. Én naiv!

Szépen kifejezve, Jenna a dugás szót használta.

–   Pihenj – kuncogott. – És nem fészkelődünk.

Nem fészkelődünk, világos. Lehunytam a szemem és úgy éreztem, hogy ez a nyomorult életem egyik legjobb napja, még, ha épp haldoklom is.

– Nem bírod ki, ha azt kell tenned, amit mondanak igaz?

Ashton hangját hallani ébredés után, jobb volt minden gyógyszernél.

– Hm? – Nem akartam kinyitni a szemem. Olyan jól éreztem magam. Nem fájt semmim, és normális volt minden. Ash illata, a teste melege.

– Liv, annyit fickándoztál, hogy azt hittem rohamod van. Amint elaludtál teljesen rám másztál. Tudod már fél óra után nem is próbálkoztam csillapítani magam. Nem szép dolog letámadni miközben alszom...

Kinyitottam a szemem.

– Bocs, hogy miattam áll fel a farkad. Ígérem soha nem fog miattam – morogtam és eltaszítottam magamtól Asht.

– Na azért nem kell túlzásba esni – nevetett.

– Igenis túlzásba esek – vágtam rá és leültem a kanapé végére. A hajam borzos volt, így megpróbáltam a kezemmel, jobban mondva az ujjaimmal, kifésülni. Ashton közben mögém lopakodott és átkarolt hátulról.

– Ne legyél hisztis – kérlelt nevetve. A hajamba dugta az orrát.

– Nem vagyok hisztis – morogtam, nagyon is hisztérikusan. Én magam is tudtam, hogy hisztis és kiállhatatlan vagyok, de az istenért sem ismertem volna be.

– De! – vágta rá Ash nevetve. – Nem tesz jót neked a déli alvás – duruzsolta.

– Igazad van. Jobb, ha megyek is. – Felemelkedtem, de azzal a lendülettel vissza is rogytam. Ashton úgy húzott vissza a kanapéra, mint egy horgony. Az ölébe huppantam.

– Még csak tizenkettő húsz – suttogta a hajamba. – Még van több, mint két óránk.

Megcsókolta a nyakam. Megborzongtam, a csupasz karjaim elárultak. Ashton magunkra húzta a takarót és bekapcsolta a tévét. Elnyúltunk. Sikerült kényelmesen elhelyezkednemAshtonon, miközben az adók között szörfölt.

– Nézzük ezt – kérleltem felélénkülve.

Ashton a kézhátával megvizsgálta, hogy van–e lázam. Majd, a tévé képernyőjére meredt. Zombis, kaszabolós film ment. Rám nézett, mint aki nem tudja eldönteni, hogy nagyon jól gyakorlom az iróniát, vagy tényleg ezt akarom nézni. Oldalra biccentette a fejét, és várta, hogy megerősítsem, hogy csak viccelek, és elkapcsolhatja. Nem tettem semmi ilyesmit. Ashton megrázta a fejét.

– Sírtál a Bambin! – értetlenkedett. – És ezt akarod nézni?

A főhős épp kinyírt egy zombit. Nehezen elszakítottam a szemem a képernyőtől, hogy tisztázzuk Ashtonnal a Bambi dolgot.

– Sírtam, igen. Ötször láttam igen. De nem értem, hogy miért függne össze ezzel – a tévére mutattam. – Elmagyaráznád?

– Istenem! Te tényleg nézni akarod ezt? Azt hittem, hogy viccelsz! Kibírod szemrebbenés nélkül ezt az izét?

Jelentőségteljesen a tévé felé bökött az állával. Bólintottam. – De akkor Bambi miatt miért készülsz ki?

Pislogtam párat, és már nem is érdekelt annyira a film. Felültem és a mellettem elnyúló Ashtonra néztem.

– Bambi szomorú, és elképesztően jó. Figyelmeztetlek, hogy nem fogom vissza magam, ha Bambiról van szó.

– Bambi nem is igaz, egy rajzfilm. Ott – mutatott a tévére. – Emberek vannak, sebesültek.

Megforgattam a szemem. Tipikus pasi gondolkodás. A vitánk mesterkélt és kiszámítható volt. Tudtam, de annyira dühített Ashton vigyora és a provokáló pillantása, hogy nem bírtam magammal.

Viszont nem tudtam vissza vágni és visszabújtam Ash mellé.

– Jó, na, nézzük ezt – mondta békülékenyen, puszit nyomott a hajamra. – Haragszol?

– Nem akarom ezt nézni – morogtam. – Kapcsold ki.

Ashton megbökte az oldalam. Válaszul belekönyököltem a bordáiba. Felnyögött.

– Bambi csodás – kántálta. – Komolyan, becsszó!

Végignéztünk egy filmet, utána ideje volt menni.

 Ash puszit nyomott a karomra. A meleg ajkai nyomát, még hazafelé menet is éreztem.