Anyuka

Nem kedd van, szóval azt jelenti, hogy PLUSZ részt kaptatok. Nem kötelező írni megjegyzést, de a plusz részeknél jól esne. Másnál is, de a plusz részt kiérdemeltétek, megérdemel a rész egy megjegyzést? :D Kérlek, hogy írjatok, mert tudom, hogy négy embernél többen elolvassátok, és alig várom, hogy kitegyem a következő részt, na. Írjatok, hogy lássam, hogy nem párologtatok el :D

– Lauren! – csattant fel Ashton és az édesanyja egyszerre.

A levegőm bent rekedt, és elvörösödtem. Még szerencse, hogy senki sem figyelt.

Kényelmetlenül éreztem magam. Első találkozásom Ashton édesanyjával, és valószínűleg már utál. Akárcsak Lauren. Csak egyedül Ash öccse nézett rám érdeklődéssel vegyített csodálkozással. 

– Jó estét Ms… – kezdtem bele, de fogalmam sem volt, hogy hogyan folytassam.

– Ms. Irwin – fejezte be helyettem, nagy örömömre.

– Én csak azt hittem, hogy Irwin a … – Anne olyan pillantást vetett rám, hogy menten becsuktam a szám. Nem tudtam hova tenni a pillantást, de enyhe sejtésem az volt, hogy nem szívesen beszélgetne Ash apjáról.

– Ha már ennyire tájékoztattad, akkor igazán megmondhattad volna, hogy hogyan szólítson – nézett Ashtonra kifejezéstelenül.

Azt hittem, hogy ott süllyedek el szégyenemben.

Ash komoran rám pillantott. A feszültség kézzel fogható volt. Tehát mégsem tökéletes ez a család. Ami a szememben tökéletessé tette Asht. Csak bár ne most jöttem volna rá.

– Azt hiszem, hogy nem titok, hogy mi történt – morogta. Magára húzta a pólót. 

 Idegességemben a kezem tördeltem. Ashtonra néztem, de nem viszonozta a pillantásom, így Harryre, néztem. Ő épp a nővérét szekálta.

– Azt hiszem jobb, ha megyek – álltam fel. 

Anne rám nézett, mint aki tényleg észrevett és nem a barátnőt látta. Az arca megváltozott.

– Jaj, bohó gyerek! Vicceltem, maradj, kérlek – nevetett Anne.

Összezavarodtam. Ahogy észrevettem Anne–n kívül mindenki zavart volt a szobában.

– Okéééééé – visította Harry és megrúgta Lauren bokáját, mire az felszisszent. Harry után vetette magát, aki már eltűnt a nappaliból, talán az életéért menekült. Ash megcsóválta fejét.

– Maradsz vacsorára Liv? – érdeklődött Anne kedvesen. Még válaszolni sem tudtam, elindult a konyhába. – Rendben, akkor fél óra és jöhettek enni.

Még alig ocsúdtam fel a meglepetésből, kénytelen voltam visszakozni. Reméltem, hogy megúszhatom a vacsorát, ha benyögöm a mindig bevált mondatot:

– Anne... Vegetáriánus vagyok – elnézően mosolyogtam, habár nem láthatta.

– Tudom, ne aggódj emiatt – kiáltotta a konyhából.

Elhúztam a szám, Ash rám vigyorgott. Morcosan néztem rá. Sejtettem, hogy tőle származik az információ.

– Hívd fel anyukád – javasolta, – hogy késel. Anyu csak egy óra alatt lesz meg, na meg itt fog faggatni még, szóval jó lenne, ha nem kapnál büntetést ezért. 

Előhúztam a telefonom. Tárcsáztam anyut. Ash szobája felől éles sikítás hallatszott, majd Harry nevetése.

- Megöllek, te kis köcsög – átkozódott Lauren.

Harry lélekszakadva rontott be a nappaliba. Ash mögé rohant és átölelte a bátyja derekát.

– Ash, bántani akar! – vinnyogta, ahogy megjelent Lauren villámokat szóró szemmel.

– Te kis... – közelített Lauren.

Harry szorosabban bújt Ashtonhoz. Ash pedig nevetve tolta el magától az öccsét.

– Halló? – Anyu hangja.  – Baj van Liv?

A fülemre tapasztottam a tenyerem, hogy kizárjam Harry visítását.

– Igen, nos, azt szeretném megkérdezni, hogy Ashton anyukája, Anne meghívott vacsorára és maradhatok?

Légyszi mondj nemet. Ments meg, kérlek. Most az egyszer kérlek arra, hogy nemet mondj. Anyám sutyorgása hallatszott a háttérben. Biztos voltam benne, hogy épp Brice–szal konzultál.

– Igen, maradhatsz. Csak ne maradj sokáig. Brice utánad menjen?

– Nem – préseltem ki magamból csalódottan. – Ashton haza kísér.

Vagyis nagyon remélem.

– Rendben. Akkor, szia!

És magamra hagyott. Amikor visszafordultam csak Asht találtam a szobában.

– Na?

– Maradhatok – mondtam elképedten. – Azt hiszem holnap piros hó fog esni.

– Holnap is esni fog? – jelent meg Anne. – Akkor holnap jobban felöltözöm.

Ki akartam javítani, de Ash megrázta a fejét. Szórakozott anyja már el is tűnt. A lelkiismeretem nem engedte, hogy csak úgy üljek ott, amikor Ash anyukája fáradozik. Besétáltam a konyhába. Ash is követett.

– Szeretnétek valamit gyerekek? – nézett felváltva ránk. Ash lazán nekidőlt az ajtókeretnek, fogalma sem volt, hogy miért jöttünk utána.

– Segítsek? 

Anne meglepetten nézett rám. Hátranézett a válla felett, és végül vissza felénk. Ismét kiáltás, és ajtócsapkodás hallatszott. Anne kifújta lassan a levegőt, majd a fiára nézett.

– Ash lennél olyan szíves?

Ash ellökte magát az ajtófélfától és eltűnt. 

– Nem kell, édesem – mosolygott. – Nem nagydolog, ne fáraszd magad.

Megkönnyebbülten fújtam ki magam, talán kicsit túl feltűnően is. Mivel Anne nevetni kezdett.

– Utálok főzni – magyaráztam. – Sütni jobban szeretek.

Anne épp valamit a vágódeszkán aprított. Átkukucskáltam a válla felett. Megfordult, én meg zavartan pislogtam vissza, amiért rajta kapott.

– Én sütni nem szeretek. Soha nem sikerül a palacsintám, és a muffinon kívül nem megy semmi –  Anne halvány mosoly kíséretében előhúzott még egy vágódeszkát. Mellé tett egy kést, és egy paradicsomot.

– Ashton naa – Lauren hangja mögöttünk hallatszott. – Lefeküdtetek?

Épp akkor kezdtem szeletelni, majdnem levágtam a mutatóujjam. Anne megállt és hátranézett. Lauren meglepetten nézett rám.

– Ő meg mit keres még itt? Azt hittem elzavartad, ahogy mondtam!