Meghívás

Ashton meghívott a próbájukra, Luke házában. A szülei berendeztek neki egy hangszigetelt szobát, hogy "hasznosan" elfoglalja magát. Hát megtette. Volt kanapéja, mini bárja és felszerelése is. Na meg fiúkra jellemző kupi.

– Vigyázz hová ülsz! – szólt rám.

Alig léptük át a küszöböt, már rám szólt. Mérgesen Luke hátára meredtem.

Nem aggódtam azon, hogy hova ülök mivel a kanapén gitárok és kábelek feküdtek. Szerencsétlenül álltam az ajtóban. Végül lassan kifújtam a levegőt:

– Hová üljek?

– Ashton ölébe – vágta rá röhögve Calum, és átvette a fején gitárját. Bedugott a végébe egy kábelt. Ashton már a dobok mögött ült, Michael pedig a gitárjával járkált fel–alá. Luke pedig eltűnt a házban és úgy tűnt nem akar visszajönni.

– Levegyek valamit a kanapéról? – kérdezte Ashton, és felállt, hogy megszabadítsa a kanapét.

Rámosolyogtam.

– Luke megöl – vetette oda Michael. – Mindjárt megoldjuk, ne aggódj.

Hát nem oldották meg. Egészen addig álldogáltam, amíg Luke vissza nem tért. Legalább fél óráig távol volt.

– Anyámék itthon vannak – morogta Luke. Nagyon elveszettnek tűnt. – Várjatok meg! Beszélnem kell velük.

A srácok egyetértően bólintottak. Calum és Michael pengettek, Calum pedig halkan énekelt. Ashton odaintett magához. Az ölébe húzott.

Csak még is idekerülök? sóhajtottam fel, belátva, hogy Calumnak igaza volt. A vigyorgásából ítélve ezt ő is tudta.

– Te miért nem énekelsz? – dőltem neki Ashton mellkasának.

– Nehéz dobolás közben – magyarázta. – Dupla munkát igényel. Figyelni az ütemre és énekelni is. Ez pedig – mutatott a srácokra – nem egy fiúbanda, hanem egy banda. Fiúkkal.

Szemügyre vettem a tányérokat, a dobokat. A gitár is megfejthetetlen hangszernek tűnt nekem, és fogalmam sem volt, hogy Ashton, vagy bárki más, hogyan képes dobolni. Mondom én, aki még gitározni sem tud. A hangszerek megfejthetetlen világnak tűntek.

– Szeretnél dobolni? – kérdezte vigyorogva. – Gyerünk, mondom, mit kell csinálnod.

Régen, – amikor anya és apa együtt voltak – akkor a konyhában órákat püföltem az edényeket, – aminek persze senki nem örült,– kivéve apát. Ő, a legelragadóbb dolognak tartotta. Ezért is haragszom annyira rá, amiért elváltak. Ashton átadta a dobverőket. Végigfutattam az ujjaim a két dobverőn.

– Igen, fogd úgy – utasított. – Nagyszerű.

Mosolyogtam, mint a tejbe tök, de elment rögtön  kedvem. Calum és Michael röhögésbe törtek ki. Ashton felnézett rájuk, mintha el tudná pillantásával hallgattatni őket.

– Komolyan úgy hangzik, mintha másra tanítanád... – mondta Michael. Pont tőle nem vártam, hogy ilyen megjegyzéseket tegyen.

– Ne irigykedjetek! – mondtam mérgesen. – Ott a kezetek, ha nincs barátnőtök.

Ashtonon volt a sor a röhögésben. Calum és Michael csak sokatmondóan vigyorogtak és visszatértek a zenéléshez.

– Hogy a fiúknak mindig csak ilyen dolgok jutnak eszükbe... – morogtam Ashton–nak. Aki fiú volt. A plafonra emeltem a tekintetem. – Ne mondj semmit! Nem akarom tudni, hogy mennyiszer és mikor gondolsz perverz dolgokra...

– Most, hogy így szóba hoztad... – derült fel az arca. – Ne mondj ilyeneket és akkor nem gondolok rossz dolgokra.

– Mondtam én rosszat? – vontam fel a szemöldököm.

Ashton megrázta a fejét, és beletúrt a hajába.

– Luke mindjárt jön. Gyerünk, faragjak belőled profi dobost.

Az igazság az volt, hogy Luke egy félóra múlva ért vissza, és nem lettem profi dobos. Ashton megtanított pár dologra, de nem akartam, hogy a végén még kiábránduljon belőlem. Így Találd ki–t, játszottunk. Dobolta az ütemet, és a srácokkal versenyeztem, hogy ki találja ki hamarabb az előadót, vagy a dalt.

– Green Day! – vágta rá Michael. És talált harmadjára is. Calum és én két ponttal voltunk lemaradva a lilahajú srác mögött.

– Ez mind Michael kedvence! – fakadt ki Calum.

– Én is szeretem – vonta meg a vállát Ash.

Ekkor belépett Luke. Ránk nézett. Megakadt rajtunk a tekintete. Elvigyorodott, és már sejtettem, hogy mit fog mondani.

– Csak odakerültél Liv? – vonta fel a szemöldökét. Szóra se méltattam felpattantam és a Luke által megüresített kanapéra ültem.

A fiúk tíz dalt próbáltak el. Mind feldolgozás volt, mert Calum szerint rajongónak minősülök és nem hallhatom a többiek előtt a dalt. Ashton megígérte, hogy hazakísér, amitől cseppet sem voltam elragadtatva. Azon járattam az agyam, hogy hogyan rázzam le. Nem akartam, hogy elkísérjen. Azonban, amikor elindultunk, megfogta a kezem és megcsókolt.

– Szokj le a lekoptatásomról, rendben?

Bólintottam. Tényleg túl paranoiás vagyok. Semmi nem fog történni, és ha igen is mi? Boldog és gondtalan voltam. Ashton egészen az ajtóig kísért. Kaptam egy búcsúcsókot, ami után nem volt kedvem bemenni.

– Látod? Erről az ajtóban búcsúcsókos dologról maradtál le – nevetett.

– Azt hiszem, hogy többször kísérhetsz el az ajtóig – vigyorogtam rátettem a kezem a kilincsre.

Ashton megcsókolt, és megakadályozta, hogy bemenjek. A kilincset szorongattam. Azonban az lenyomódott, és kitárult az ajtó.

– Olivia...?

Szinte leharaptam Ashton nyelvét. Ledermedtem. Ashton hátralépett és szembenézett anyuval.

– Jó estét!

Ashton olyan aranyos, és természetes volt. Lassan megfordultam és szembenéztem én is a félelmeimmel.

– Szia, anya!

Ashton megragadta a kezem és biztatóan megszorította. Anyu tekintete odavándorolt. Úgy viselkedem, mint egy pisis! Kihúztam magam. Ki az a majdnem felnőtt, aki majd bepisil az anyjától? Hát igen.

– Ő itt? – kérdezte anyu.

– Brad Pitt– vágtam rá.

Anyu mosolygott. Ashton pedig szabad kezét anyám felé nyújtotta.

– Ashton Irwin. – Kezet ráztak.

– Ashton nem kellene menned? – kérdeztem rá sandítva. – Későn van.

Ashton vette a célzást. Anyámra mosolygott.

– Oh, igen. Megyek is. Jó, éjt Ms. Dufall. – Rám nézett és közel hajolt. Megcsókolt, ami igazán tökös dolog volt anyu előtt. – Szia, Liv!

– Szia, Ashton! – intettem neki, ahogy távolodott.

Addig néztem, akartam nézni, amíg eltűnik. Szerettem volna húzni az időt, amíg még lehet. Anyu sejtelmes mosollyal hajtott be az ajtón. De visszafordult.

– Ashton!

Amikor megfordult, anyám még hangosabban beszélt. Az egész utca hallotta, a meghívását.

– Olivia, mondta, hogy meghívtalak vacsorára?

Ashton rám nézett. Fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Anyám persze tudta, hogy mi a története a meghívásnak.

– Jellemző Oliviára, hogy elfelejti az ilyesmit. – Megforgatta a szemét. És utáltam magam, amiért ilyen helyzetbe kerültem. – Várunk szeretettel jövő kedden.

Ashton bólintott. Anyu összedörzsölte e tenyerét és becsukta az orrom előtt az ajtót.

Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, de ami jött arra biztos nem.

– Úgy–e, nem vega a barátod? – töprengett. 

Azonnal a konyhába sietett. Kinyitotta a hűtőt és keresgélt benne.

– Nem az – válaszoltam lassan. Aggasztott a reakciója. Semmi balhé, semmi szülői figyelmeztetés. Mi lesz a vacsorán?

– Mehetek a szobámba? – kérdeztem. Anyu bólintott és visszahajolt a hűtőszekrénybe.

– Tényleg? – Gyanús volt.

– Igen, menj csak.

Nem kísértettem a sorsom, eltűntem.

 Felkapcsoltam a villanyt. A szekrényem tartalma a földön volt. Biztos voltam benne, hogy Katy, Ash felsőjét kereste. Visszafordultam és magamra zártam az ajtót. Ami biztos, az biztos. Lekapcsoltam a villanyt, hogy anyunak esze ágába se legyen bejönnie, és nekiálltam összefogni a ruháim. A ruhák két hatalmas toronyként magasodtak mellettem. Minden egyes tetőzésnél, imádkoztam, hogy ne dőljön el az egész. Igazán kezdhettem volna új kupacot, de kíváncsi voltam, hogy meddig lehet tornyot építeni. Épp a kedvenc Ramones pólómat illesztettem a tornyom csúcsára, méltó díszként. Kissé imbolygott, ahogyan elengedtem.

– Maradj – parancsoltam rá.

A másik torony csúcsát szerettem volna felrakni, de gondban voltam, hogy melyik kerüljön fel. A fekete Nirvana–s, vagy a lila Rolling Stone–os. Kopp. Felkaptam a fejem. Csend. Legyen a Nirvanás. A másikra meg kerül a Rolling Stone–os. Kopp. Fogalmam sem volt, hogy mi ez a hang. A padlón hagytam a két pólót és az ablakhoz sétáltam. Hülye bogarak. Nem látják, hogy ablak van itt? Amikor minden félelmem ellenére kinéztem, Ashton pislogott vissza rám.

– Mit keresel itt? – kérdeztem, de Ashton csak a homlokát ráncolta.
Jaj, az ablak. Kitártam.

– Mit keresel itt? – A kérdés roppant ellenségesesnek hangzott.

– Én is örvendek, hogy láthatlak – gúnyolódott Ashton.

Puff. Hátrafordultam. A befejezetlen tornyom eldőlt. Ennyit a nagy válaszképtelenségről.

– Ki van ott? – Ashton nem látott be teljesen. Felhúzta magát az ablakpárkányon, hogy jobban belásson.

– A másik pasim – vágtam rá. – Tudod lejárt a te munkaidőd, és gondoltam, hogy miért is ne jöhetne át...

– Bemutathatnál, ha már mindketten itt vagyunk... – vigyorgott.

– Minek köszönhetem, hogy visszasétáltál a háborús övezetbe? – vontam fel a szemöldököm. Ashton visszaereszkedett, zsebre dugta a kezeit.

–   Szólhattál volna, hogy készüljek fel! Tudod, hogy fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, hogy ne kerülj bajba? – Megforgattam a szemem. Így is épp elég baj, hogy anyám bezsongott.

– Nincs gáz. Anyu már a jövő heti vacsorát tervezgeti. És ma még szerda. Majdnem egy hét...

Ashton elvigyorodott.

– Vagy úgy? Bevágódtam a mamánál?

– Ha mamának mered szólítani, megöllek! – fenyegettem. – Katyt és Brice–t is le kell nyűgöznöd – vetettem oda.

Ashton felnézett a sötét ablakokra.

– Meglesz – mondta halvány mosoly kíséretében. – Meglesz.