Egyenlet

– Ashton?

Hallottam anyám kérdését, de visszakérdeztem. Időt szerettem volna nyerni. Találj már ki valamit Olivia! Persze bármit kitalálhattam volna. Egészen addig, amíg Katy észhez nem tért.

– Olivia pasija.

Anyám összevonta a szemöldökét. Nem úgy tűnt, mint akinek hinne. Persze Katy nem hagyta annyiban.

– Szerinted hol van egész délután? A könyvtárban? Hahh, a francokat. – Rám meredt, és biztosra vettem, hogy ebből táplálkozik. A félelmeiből, a megalázásomból. Viszonoztam a tekintetét, és végül anyura néztem. A lehető legőszintébb hangomon szólaltam meg.

– Egy barátom, aki elvisz Jenna helyett az iskolába. – Azt hiszem ezt eddig is tudták. Anyu persze olyan képet vágott, mintha most vallottam volna be, hogy terhes vagyok. – Gyalog megyünk.

Az arca kicsit kisimult, de látom, hogy nem igazán van megbékélve a helyzettel.

A telefonom új üzenetet jelez. Ashton az. Az utca végén vár.

– Nos, mennem kell. – A vállamra lendítem a táskám és elindultam az ajtó felé. Még egy lépés. Csend. Még kettő és kint vagyok! Olyan kétségbeesetten ragadom meg és rántom fel, hogy a zsanérok nyikorognak. Alig húzom be magam után, amikor meghallom anyám mosolygós hangját.

– Nos, szívesen látnám a barátod vacsorára.

Francba. Becsukom, mintha nem hallottam volna. Amikor találkozom Ashtonnal, a jókedvem oda. Látom, hogy észrevette a hangulatom, de nem vitatja. Ez az, amiért annyira kedvelem. Sajnálom, hogy egy hárpiával tölti a reggelét, miközben tudom, hogy lenne jobb dolga, mint a duzzogó fejem néznie. Ehelyett folyamatosan csacsog, és végre örülök, hogy be nem áll a szája.

– Képzeld, egy új lehetőség... – magyarázza, és mosolygok. Annyira lelkes, hogy egy pillanatig rám is átragad. – Ú, itt vagyunk.

Igen, itt. Ashton felém lép. Kínosan mosolyogva felnézek rá. Tesz még egy lépést, és felém nyúl. Hátrasimít egy hajtincset én meg nézem, ahogy megjelennek a gödröcskéi.

– Oliviaaaa és Ashtonito! – Calum, oldalán Luke–kal, berobbannak közénk. Ashton a két pillanatrontóra néz, majd rám. Elneveti magát és szóba elegyedik a két sráccal. Ácsorgok, mint egy kívülálló, és legszívesebben berohannék az épületbe, még ha jól tudom, hogy matekkel kezdünk.

– Mennünk kell – mondja Luke. – Matek jön. – Felnézek rá. Képtelenség... Még soha nem láttam matekon. Kizárt, hogy egy órára járjunk. – Igaz, Liv?

– Igaz – mormogom, és rájövök, hogy még rosszabb, mintha simán matek lenne.

– Nos, akkor... – Ashton lekezel a srácokkal, majd rám néz. – Délután a parkban?

Bólintok, még mielőtt rájönnék, hogy valószínű, hogy nem engednek el, Ashton is bólint. Luke átkarolja a vállam és elhúz.

– Csáó Ashtonito! – És azzal már az iskola felé vesszük az irányt. Hátranézek Ashtonra, aki nevet, és fejcsóválva fordít hátat. Lerázom Luke karját.

– Nos, indulás matekre. – mondja tetettett lelkesedéssel.

Ashton a parkban várt rám. Háttal ült nekem, a fűben. Halkan közlekedtem.

– Sajnálom, hogy lányos illata van – nyújtottam oda Ashtonnak a  felsőjét. – Anyu kimosta, mert azt hitte, hogy az enyém.

Gondoltam, hogy a kellemest a hasznossal összeköthetném.

Vigyorogva elvette, én meg leültem mellé a fűbe.

– Olyan illata van, mint neked – mondta és az ölébe ejtette a felsőjét.

A könyvtár mögötti park végében ültünk,  a domb tetején. Könyvtárban való tanulásra hivatkozva jutottam ki a házból. Tisztában voltam a következményekkel, ha lebuknék. Majd egyszer... De túlságosan elkábított az iskola előtti pillanat. Amit persze megzavartak.

– Látom, hogy megint csak hazaviszed a felsőm – mondta rám nézve.

Végig simítottam a csupasz vállamon. A kezem hideg volt, nyomban libabőrös lettem.

– Majd, ha olyan illata lesz, mint neked.

– Tényleg mossak ki egy tiszta ruhát? – kérdezte nevetve. – Vagy viseljem két héten keresztül?

– Lányos az illata – emlékeztettem. – Nem veheted fel.

– Miért? – vonta fel vigyorogva a szemöldökét.

Vállat vontam. Igazából fogalmam sincs. Nem hinném, hogy bárki szagolgatná. Ha meg igen, kitöröm a nyakát. Ezért csak ennyit mondok.

– Lányos az illata.

– Szeretem a lányos illatot.

A vitát elvesztettem. Ennél jobb érvet nem tudtam volna kitalálni, így egyszerűen hátradőltem és elnyúltam a fűben. Beszívtam a fű és a levegő meleg illatát. Ashton is elnyúlt mellettem, mindketten az eget bámultuk. A nap gyenge sugarai még sárgára festették az eget.

A gondolataim az esti telefonos beszélgetéseink körül jártak. És anya meghívásán. Tudom, hogy nem jöhet el hozzánk, mert nem akarom, hogy fejvesztve meneküljön el. Na meg ismerem anyut, és nincs előle menekvés. Talán húzhatom az időt.

Eközben a nap vészesen gyorsan ment le. Tudtam, hogy lassan szemet szúr, hogy nem tanulhatok majdnem két órát. Még, ha az ember lánya azt az álcát mutatja, hogy stréber, még akkor sem. Csalódottan felnyögtem. Ashton kérdőn rám nézett. Az oldalára gördült, a karunk összeért. Nem foglalkoztam a jól eső bizsergéssel. Csapda, a vacsora.

– Tudod, hogy miért lépek le olyan hamar? – kérdeztem még mindig az eget bámulva.

Nem mertem felé fordulni, mert akkor biztos visszaszívom. Tudtam, hogy figyel. Nem válaszolt így folytattam.

– Mert a takarodóm kilenckor van. Mintha bárhova is elmehetnék engedély nélkül. El tudod hinni? Azért kaptam kétheti szobafogságot, mert elkéstem a vacsoráról, amikor meghallgattalak – sóhajtottam. – Ashton még, ha kiérdemeltem volna! De nem, tíz perces késés, kilenc órás takaródóval, a világvége. Sajnálom, tényleg nem akarok panaszkodni, de unom már. Most is a könyvtárban kellene lennem. Jobb is, ha megyek.

Felküzdöttem magam ülőhelyzetbe, de mielőtt felállhattam volna, Ashton átfogta a csuklóm.

– Maradj. Szerintem még nem tudsz eleget bizonyos témákról.

– Bizonyos témákról? – kérkedőn néztem rá. – Mint például?

– A binominális egyenlet – válaszol kis gondolkodás után.

– Kémiából írok dolgozatot – forgattam a szemem. – Nem matekből.

Ennek ellenére visszahuppantam, közelebb Ashtonhoz, aki még mindig fogta a csuklóm.

– Azt ők nem tudják.

Közelebb húzódott, keze a tarkómra csúszott és megcsókolt.

Valójában nem tudom mi a binominális egyenlet, de nem is érdekelt igazán. Épp most azt tanulom.

– Pokolba is. Igazad van – mosolyogtam, amikor elhúzódott.

Ashton megdobott a felsőjével, én meg nevetve lehúztam a fejem, hogy ne találjon el.

Kéz a kézben sétáltunk vissza a könyvtárhoz. A házunkig akart kísérni, de lebeszéltem róla. Mosolyogva csókolt meg, majd elindult az ellenkező irányba. Az órámra néztem. Gyanú nélkül hazaérek.

– Mi tanultál? – kérdezte Brice kedélyesen. Anyu is jó kedvében volt, így mosolyogva figyelt.

– Tessék? – kaptam fel a fejem, mert Brice hangsúlyából ítélve valamit kérdezett.

– Mit tanultál?

– Jaj, mateket. – Az arcukról rögtön leolvastam, hogy nem igazán hisznek nekem. – Binominális egyenlet.

Látványosan megborzongtam.

– Tudod, örülök, hogy valaki el akar élni valamit az életben – sóhajtotta Brice és megtörölte a száját. Közben Katy üres székére nézett.

Anya bólintott.

– Oliviánál tökéletesebb gyereket nem is kívánhat az ember. Helyén van az esze, nem keveredik bajba, és nem barátkozik gyanús alakokkal.

Behúztam a nyakam. Nagyszerű, még a végén tényleg bűntudatom lesz, mert szobrot akarnak állítani. Az étvágyam elment, így jobbnak láttam távozni. A képzeletbeli szoborjelentős súllyal nehezedett a vállamra.

– De hisz nem is ettél! – tiltakozott anya, és már fel is pattant, hogy elővarázsolja a kedvencem, a hűtőből. Valahogy még rosszabbul éreztem magam. Most tényleg megérdemelném, hogy büntetést kapjak, és mégis az ellenkezője történik.

– Fáradt vagyok – utasítottam el udvariasan. – Megyek is aludni. Sziasztok!

Felálltam. Elnézve a felnőtteket, és Katy hiányát, merészség vett erőt rajtam. Az ajtóban visszafordultam.

– Anya?

Anya rám nézett, és már nem volt vissza út. Mély levegőt vettem és elszántan anyu szemeibe néztem. Csak őt kell meggyőznöm.

– Jövő héten Jennánál aludhatok?

A fülembe dobolt a vér, és a szám is kiszáradt. Úristen! Elment az eszem, hogy képzeltem? Teljesen elcsesztem egy vita nélküli napot. Én vagyok a saját magam ostora...

Már visszakozni akartam, amikor Brice megfogta anya kezét. Összenéztek. Anya szemöldöke ráncba szaladt Rám nézett. Kimondta azt a szót, ami épp az ellenkezője annak, amit vártam volna.

– Igen.

***

– Komolyan mi történt anyáddal? – kérdezte Jenna.

Bezártuk magunk mögött az ajtót, és neki indultunk az éjszakának.

Már megint kihasználva anya jóindulatát, tettem az ígértek ellenkezőjét. A Summernightba igyekeztünk, a srácok második koncertjére. Ahogy megérkeztünk emlékek rohantak meg, és a narancsos koktélok illata azonnal betöltötte a fejem. Ugyanolyan este volt, mint amikor elszöktem ide.

– Múltkor is ennyien voltak? – morogta Jenna, ahogy sorba álltunk.

Megráztam a fejem. Már akkor is sokan voltak, de most kétszer annyi ember várt a bejutásra. Beálltunk a sor végére.

A mögöttem álló lányok esztelenül fecsegtek. A hangjuk már kikészített, így nem is csodálom, hogy már cafatokban lógtak az idegeim.

– Alig várom, hogy a srácok fellépjenek – kuncogta az egyik, úgy beszélve mintha ismerné, bármelyiküket Nem tartom kizártnak, hogy ismerték őket. – Calum hívott meg...

Jenna vigyorogva biccentett.
- Ismerős a szitu? - súgta.
Naná! Csak nem Ashtonnal fogja szórakozni az időt. Megkockáztattam egy pillantást hátra. Mögöttünk két srác állt, így csak is a mögöttük lévő lányok beszélhettek. Négyen voltak, így nehéz volt megítélni Calum barátnőjét. Visszafordultam és léptem egyet előre.

A sor csigalassúsággal haladt. A mögöttünk álló srácok elhúztak, sejtem, hogy egy olcsóbb kis bárba. A sor araszolásával, nekem is megfordult a fejembe ez a lehetőség.

– Én a dobosért vagyok oda! – sóhajtotta mögöttem valaki. – Múltkor épp csak beugrottunk, egy dal valami összetört szívű lányról szólt vagy tudja a bánat, de éreztem, hogy nekem szól. A srác tökéletesen bánik a  kezével.

Kuncogás. Megforgattam a szemeim. Jenna remekül szórakozott. Persze, nem az ő barátjáról fantáziáltak.

– Olivia Dufall? – kiáltotta mellettem egy srác.