Sistergő levegő

A srácok befejezték a zenélést. Elbúcsúztak a lelkes közönségtől és leszálltak a színpadról. Néhány lány útjukat állta, így nem haladtak gyorsan. Nem bántam, hogy van pár percem felkészülni, arra, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésem miatt. Habár szerettem volna spontán lenni, tudtam, hogy inkább kussba maradok, ha nem tudom, mit mondjak.



–  Livem, ó Livecském – óbégatott Calum, és vállon veregette Ashtont. Luke és Calum egymásra nézve hahotázni kezdtek. Egyáltalán nem találtam viccesnek.
–  Neked is, szia! – morogtam.
–  Eljöttél, hát? – folytatta zavartalanul. – Luke mit mondtál neki, hogy rávetted Olivia Dufallt, hogy eljöjjön egy lepukkant helyre? Nagyon hatásos lehetett.
Mérgesen meredtem Ashtonra. Még csak nem is leplezi, hogy élvezi. Dacosan meredtem rá, remélve, hogy nem látja mennyire irritálnak a barátai. Már nem akartam bocsánatot kérni.
–  Elég lesz – lépett előre egy srác, akinek csak a hangja volt ismerős. Lila haja kócosan az égnek meredt, és meglökte a két idiótát, akik a vérem szívták. Kedvesen rám mosolygott, és elkönyveltem, hogy nagyon is kedvelni fogom ezt a srácot.
–  Ott leszünk fent – intézte a szavait Ash–nek. Amint elment mellettem rám mosolygott. Luke és Calum hangja egyre csak távolabbról szűrődött felénk. A tömeg eloszlott, és immár a pultnál volt tolongás. Már nem éreztem olyan bátornak magam, mint néhány perce. Rám szakadt a tudat, hogy kettesbe maradtunk.
–  Hogy kerülsz ide? – kérdezte, és habár ártatlan kérdésnek tűnt, cseppet sem volt az. Megpróbáltam nem ingerült lenni. Kedves leszek, még ha Ashton ilyen goromba is. Még azért is.
–  Calum hívott ide – vágtam rá. – Vicces? Jól szórakoztatok rajtam?
Ashton megrázta a fejét. Mellém sétált és előre taszított. Egy pillanatig ellen álltam.
–  Gyerünk fel a pavilonba – mondta. – Ott majd beszélünk. Rendben?

Megforgattam a szemem. Naná, hogy rendben. Hagytam, hogy a hátamra tett kezével irányítson. A pavilon üres volt, annak ellenére is, hogy csodásan ki volt világítva. Beléptem és megborzongtam, a hangulattól. Fények, meleg és nyár ígéretét hordozó levegő. Ashton leült a párnázott részre, én meg reflexszerűen mellé kuporodtam.
Percekig csak csendben ültünk, elmélyülten bámulva a Summernightban szórakozókat. A székes emelvényt, ami nagyon hasonlított a pavilonhoz ellepték az emberek. A tömegben észrevettem Luke–ot, ahogy felénk integet én meg Ashtonra néztem. Nyugodtan ült, de érezte, hogy bámulom így ő is rám pillantott. Mosolygott.
–  Miért nem? – kérdezte ismét a tömege felé fordulva.
Nem értettem a kérdését. Az arcán szomorú mosoly suhant át.
–  Mit miért nem? – kérdeztem vissza kíváncsian.
Szerettem volna, ha nem beszél érthetetlenül. Azt az érzést keltette bennem, hogy tudnom kellene miről beszélget.
–  Mindegy. Tudom, hogy valami ok miatt nem vagy kész erre...
Nem tudtam megszólalni. Mire Ashton mire? kérdezgettem magamtól, de már túl sok idő telt el, hogy megkérdezzem. Csak azon kattogtam, hogy mi a francról beszél.
–  Tetszett a dal – mondtam végül. – Mi az együttes neve?
–  Summer.
A homlokom ráncoltam.
–  Egyszerűen Summer?
Ashton felém fordult. Érdeklődve figyelt.
–  Egyszerűen. Nem elég?
–  Nem. Szerintem túl tág a fogalom. Lehetne, Summernight, vagy valami más. Ami megmozdít benned valamit.
–  Erről nem csak én döntök – jegyezte meg Luke felé nézve.
–  El is felejtettem, hogy velük zenélsz együtt – ütöttem meg egy kicsit gúnyosabb hangszínt. – Jól kiegészítitek egymást.
Ashton felsóhajtott. Sejtettem, hogy most vagy védeni kezdi a srácokat, vagy rögtön a lényegre tér.
–  Liv, nem neked kell velük lenned. Különben is, egy rossz szót nem mondtak rólad. Neked sem lenne szabad. Ne legyél ilyen.
Kissé odébb húzódtam.
–  Oh, igaz. Te mondtad, hogy furcsa és őrült vagyok, nem igaz? Calum csak idézett... – bólogattam úgy, mint aki mindent értett.
Ashton hevesen kezdett magyarázni:
–  Nem mondtam ilyet. Én csak megkérdeztem, hogy nem tudják, hogy mi bajod lehet. Luke igazán érett válasza annyi volt, hogy biztos menstruálsz. Várjak, amíg vége – vonta meg a vállát.
Hitetlenkedve csóváltam a fejem. Ő meg szót fogadott a nőkről szakkörösödött Luke-nak. Ennek a srácnak egy hétig nem volt ugyanaz a barátnője. Ashtont ez persze nem zavarta.
–  Nem fogadtam meg a tanácsát, ne gondold azt! – tiltakozott, a gondolataimban olvasva. – Michael rávilágított arra a tényre, hogy talán a lelked most darabokban van.
Michael? Tehát így hívják a lila hajú srácot. Eddig ő volt az, akiben láttam egy kis józaneszet. Szimpatikus volt, és biztos voltam benne, hogy nem a sulinkba jár.
–  A lelkem darabokban? – vontam fel a szemöldököm. – Mégis miért lenne darabokban? Vagy ezt miből gondolja?
Jobb kérdés: Honnan tudja?

Ashton végre felém fordult.
–  Aggódtam érted. Tudod, nem normális dolog, ha elversz egy tornász matracot – lepillantott a kézfejemre, amin már csak a rózsaszín heg jelezte, hogy valóban megtörtént. – Egészen addig azt hittem minden rendben, de amikor elrohantál, kételkedni kezdtem. Miért viselkedsz így? Miért vagy csendes, ha olyanról kérdezlek, amiről nem akarsz beszélni, utána meg elrohansz?
Én meg válaszul mosolyogtam. Nem válaszolva a kérdésére. A rossz szokásunk lassan összenő a személyiségünkkel.
–  Erről beszélek – csóválta a fejét lemondóan. – Idegesítő vagy.
–  Köszönöm.
Ashton megrázta a fejét. Mintha ezzel lerázhatná a kellemetlen viselkedésem.
–  Nem bók volt.
–  Tudom.
A levegő hőmérséklete lecsökkent, engem pedig többször is kirázott a hideg. A csupasz karomra fontam az ujjaim.
–  Szeretnéd a felsőm? – kérdezte, de már ki is bújt belőle és átnyújtotta. Magamra vettem és Ashton oldalának dőltem. Ashton illata körbeölelt. Ott volt az orromban, a fejemben és a szívemben. Már nem voltam dühös, egyszerűen csak nyugalmat és megértést akartam.
–  Minden lány vágya, hogy elkunyerálhasson egy felsőt. – motyogtam a pólójába.
–  Teljesült a vágyad?
–  Nem. – csúszott ki a számon – Még nem – tettem hozzá Ashton meg rám nézett.
 –  A pólóm tényleg nem adom – mondta halál komolyan.
–  Habár szeretném, hogy lekerüljön rólad, nem fogom elkunyerálni.
Ashton láthatóan megnyugodott és végig simított a metallicás pólóján. A karjával átfogta a vállam és a fejét, a fejem búbjára fektette.
–  Várj, mit mondtál? – kérdezte, amikor elért a tudatához, hogy az előbb milyen kétértelmű célzást tettem.
–  Hallottad – motyogtam, elnyomva egy ásítást.
Komoly hátrány, hogy már tízkor takarodó volt otthon. Már kidőltem, és Ashton válla annyira kényelmes volt, hogy alig tudtam nyitva tartani a szemem.
–  Álmos vagy?
A hangja távolinak tűnt, de megráztam a fejem.
–  Ha elalszol, felköltelek egy óra múlva – tette hozzá, mire én hálásan lehunytam a szemem.
Este minden sokkal jobb. A gátlások alább hagynak, a levegő reményt ígér, és teljesen szabadság ölel körül.

Arra riadtam fel, hogy zuhanok. Levegő után kaptam, és megragadtam a hozzám legközelebb eső tárgyat.
–  Nyugi – suttogta Ashton. Az ő karját markoltam. – Elzsibbadt a lábam, csak megmozdultam.
–  Mennyi az idő? – dörzsöltem meg a szemem, vadul dobogó szívvel.
–  Fél egy – mondta. – Csak harminc percet aludtál.
A szememből eltűnt az álom, a szívem pedig még vadabbul vert. Komolyan nem hiszem el! Mi a francot csináltam ennyi ideig? A szórakozó helyen még többen lettek. A zene dübörgött, a szívem egy ütemre járt a basszussal.
–  A frászt hozod rám – közölte komolyan. – Bárcsak tudnám, hogy mitől változol meg hirtelen...
–  Ash, otthon kellene lennem. Ha megtudják, hogy nem vagyok otthon...
Még kimondani is rossz volt. Habár magamra zártam az ajtót, attól még az ablakon be lehetett látni. És nem hinném, hogy anyu azt hinné, hogy nem érzem otthon biztonságba magam.
–  Nem tudják? – kérdezte feleslegesen. Amikor rám nézett látta a pánikot a szemembe. – Persze, hogy nem.

***

–  Nem szólsz, hogy eljössz? – kérdeztem Ashtont, ahogy elhagytuk a SummerNight–ot. Nemet intett. Nem kérdeztem, hogy miért, örültem, hogy velem van. Rettegtem a sötétben és az oda képzelt veszélyektől. Az utcák kihaltak voltak, ami egyszerre volt megnyugtató és ijesztő. A paviloni hangulat elmúlt, csendben sétáltunk egymás mellett. A házunktól kétutcányira megálltam.
–  Itt laksz? – vette szemügyre a házat, ahol álltam.
Zavartan pislogtam fel rá.
–  Nem, csak... – kezdtem, de nem tudtam befejezni. Mit mondjak?
–  Csak? Csak ne menjek tovább – fejezte be Ashton. – Szeretném tudni, miért? Nem érdekel, ha egy barlangban laksz sem, csak mondj már valamit.
Mondjuk a barlang is jobban hangzik néha, mint a lakásunk. Nem válaszoltam. Lehajtottam a fejem.
–  Na, jó, akkor ezt megbeszéltük. És ne merj máshol lerázni. Világos?
Ashton határozottan indult el egyenesen. Követtem, de minden egyes méterrel közelebb a házunkhoz érve, a gyomrom bukfencet vetett. Ha észreveszik, hogy eltűntem, akkor talán már várnak. Nem akarom Ashtont is bajba sodorni. Nem bírnám ki, ha őt okolnák.
–  Ashton. Ha elmondom, akkor visszafordulsz?
–  Nem, de szép próbálkozás.
Lassan kifújtam a levegőt. Most, mondom el. Most. Egészen addig vártam, amíg feltűnt a házunk.
–  Csendben – szóltam rá megtörten. Ilyen közel a lebukáshoz. – Nem szeretném, ha Brice vagy a húgom felkelne.
Rám vigyorgott, én meg megcsóváltam a fejem. Az ablakomig sétáltam, majd óvatosan belestem. Minden csendesnek tűnt. Füleltem pár percig, de nem adta jelét semmi, hogy másként lenne bármi is.
–  Hol a kulcsod? – kérdezte Ashton, benézve mögöttem a szobámba.
–  Kulcs? – kérdeztem szórakozottan. – Az nincs.
–  Az ablakon másztál ki?
–  Igen, hát nem nagyszerű? – dünnyögtem. – Hideg lesz az éjjel.
Ashton körbenézett a kertben és a szobámba is. A távozáskor iszonyú nagy kupit hagytam, de nem zavart, és ahogy elnéztem Ashtont, őt sem.
–  Nos, akkor... – mondtam és a hajamba túrtam. Lassan a falnak dőltem. – Kösz. Remélem, most már rendben vagyunk.
Ashton gödröcskés mosolyt villantott rám. Mélyen a szemembe nézett, és azt hittem meg fog csókolni. Előre hajoltam, de helyette csak egy puszit lehelt a szám szegletébe. Csalódottan dőltem ismét a falnak.
–  Jó éjt! – suttogta, és mint egy tolvaj elindult a kertben.

De jó, hogy nincs kutyánk gondoltam, és belöktem az ablakot. Azonban rájöttem, hogy könnyebb volt kimászni, és leugrani, mint visszamászni. Az ablak alja a derekamtól felfelé kezdődött. Ha a falnak tudnám támasztani a lábam, akkor bejuthatnék, de nem szerettem volna nyomot hagyni magam után.
Kirohantam a kertből, Ashtont keresve. Ott sétált zsebre dugott kézzel. Szorosabban összehúztam a felsőjét magamon.
–  Ash... – szólítottam halkan. –  Ash!
Megfordult. Kérdőn rám nézett. Visszaintettem.
–  Tessék?
–  Segíts, kérlek. Nem érek fel az ablakig.
Ashtont pedig hangosan nevetni kezdett.
–  Shhh! – csitítottam. – Segíts már!
És visszaballagtunk az ablakhoz.
–  Álljak mögéd, vagy másként szeretnéd? – kérdezte az ablakra nézve. – Mármint a felmászást. Csak is.
–  Tarts a kezed, és fellépek rá.
Ashton összefűzte az ujjait, én meg jobb lábbal ráléptem. Megragadtam a párkányt és felhúztam magam, de minden igyekezetem ellenére megbillentem és bezuhantam.
–  Úristen! – hüledezett Ash. – Fáj? De kis szerencsétlen vagy!
A vállam dörzsölve hajoltam ki az ablakon.
–  Ashton ajánlom, hogy még húzz el addig, amíg nem ábrándulók ki belőled!
Ashton pedig vigyorogva eltűnt. Ledobáltam a ruháim és felvettem a pizsamám, kinyitottam az ajtót, hogy ne legyen gyanús reggel, és aludni tértem.

***

De nem jött álom a szememre. Minden idegszálammal Ashtonra összpontosítottam. Az illata nem hagyott nyugodni. Pedig reggel nem lett volna rossz, ha mindent elpakolok.

–  Úristen ez mi? – sipította Katy Ash felsőjét lóbálva a szobámba. – Anyaaaaaa!