Rögtönzött boksz

Reggel maga voltam a megtestesült szülők álma. Segítettem reggelit készíteni és el is mosogattam. Tudtam, hogy nem enyhül a büntetésem, azért mégis megpróbáltam. Brice megköszönte, de a köszönettel nem mentem sokra.

– Mi van veled? – kérdezte Jenna.

Utolsó óránk volt, torna. Idióta módra püföltem a matracot, amin még néhány perce fejállást hajtottam végre. Az osztály többi része rendesen csinálta a kiadott gyakorlatot. A tanár a szertárban kuksolt, magasról téve ránk. Ha egy kicsit hangosabban beszélgettünk kirohant és ránk ordított. Így csak csendesen megálltak a terem másik sarkában és kijelöltek három embert, hogy ha netán kirohan a tanár lássa, hogy gyakorolnak.

– Liv, ez nem bokszzsák – emlékeztetett, de nem állított le.

Nézte, ahogy kiadom a dührohamom. Egyre nehezebben tudom magamban tartani otthon, így valahogy le kell vezetnem. Ha otthon kezdeném kiengedni a gőzt, esetleg akkor, amikor anyám igazságtalan velem szemben, biztos még iskolába sem járhatnék, nehogy élvezzem esetleg.

Addig öklöztem a kemény matracot, amíg a tanár igencsak dühösen, le nem küldött a nővérszobába. A bütykeim véreztek, csúnyán felsértette a műanyag matrac súrlódáskor. Jenna nem figyelmeztetett, szótlanul indultam el.

– Megint mi van? – kísér el Jenna a tanár tiltakozása ellenére. – Hadd találjam ki. Ashtont láttad egy másik csajjal?

Pillantásra sem méltattam, úgy haladtam a folyósón. Ott állt mellettem, miért nem szólt, hogy épp felénk tart a tanár? Ujjaimmal letöröltem a vért a kézfejemről. A mutató és hüvelykujjam között pedig szétmaszatoltam a maradékot. Az ujjaim ragadnak.

– Szó sincs róla – válaszolom, habár közvetve Ashton miatt vagyok dühös. – Anyám kétheti fogságra ítélt, mert késtem majdnem egy negyed órát.

Jenna pedig nagyokat horkantva röhögni kezdett. Megálltam a nővérszoba előtt és kopogtam, hogy megszabaduljak Jenna gúnyos nevetésétől.

– És ez mind kilenckor volt? Negyed kilenckor? – kérdezte vigyorogva. – Hogy is képzelted, hogy nem vagy már nyolckor otthon?! – ironizált, nagyon is jogosan. 

Ki az a mai 18 éves, na, jó majdnem 18, akinek nyolcra otthon kell lennie?

– Nem tudom – motyogtam a bütykeim nézve.

Most nem kezdhetek az élet nagy igazságtalanságain elmélkedni, mert nincs értelmi. Mindenkinek nem lehet jó.

– Hol voltál? – kíváncsiskodott tovább.

Én meg válaszoltam. Persze a lehetőleg nagy vonalakban. Hümmögött, ahogy beszéltem, de nem szólt semmit. Tudom, hogy mire gondolt, de szó nélkül hagytam. Azt hiszi, hogy Ashton és én szorosabbra fűzzük a kapcsolatunk. Csak épp nincs a barátságon kívül semmi. 

Az adrenalin szép lassan elúszott, és csak a fájdalom maradt. A nővér – kb aludt, mert csak az ötödszöri kopogásra nyitott ajtót. Amint észrevett betessékelt, és kérdés nélkül kitisztította, és bekötözte a kezem. Sejtettem, hogy otthon téma lesz, de nem érdekelt. Ashton–nal nem találkozom jövő hétig, szóval addig talán begyógyul. Azt kívántam bárcsak vérfarkas lennék és már begyógyult volna.

– Nem nőies így elverni egy mozdulatlan matracot – kacsintott rám Jenna, miközben visszatértünk a terembe. A tanár kérdőre vont, és figyelmeztetett, majd haza küldött, mint egy rossz gyereket. Jenna is jönni akart, de a tanár bukással fenyegetette meg, így maradt. Neki nincs bizonyítéka az elmebetegségre.

Az iskola előtt minden olyan nyugodt volt, hogy kedvem támadt ellógni máskor is. A vállamra emeltem a táskám, és megigazítottam a kötést. A megszokott útvonalamon indultam. A kora tavaszi szellő virágok illatát hordta felém. Magamba szívtam, hogy akkor is emlékezzem rá, amikor ideges vagyok. Akaratlanul is a fal felé néztem, ahol Ashton szokott várni. Amikor ott találom, kiszakadt belőlem a levegő. Nem vett még észre, mert Calum–mal beszélgetett. Calum tökéletesen kitakar Ash látómezőjéből, így felkészülök és elrejtem a kötésem. 

– Liv! 

Ashton hangja megállásra késztetett. Próbáltam eliszkolni, de észrevett, szóval úgy tettem mintha épp arra készültem volna. Calum rám pillantott és rájött, hogy ismer. Hm, milyen tipikus seggfej viselkedés. Kilépett, hogy Ash elférjen mellette.

– Sziasztok! – köszöntem, de Calumra rá sem néztem.

Egy éve mindketten történelemre jártunk, de most először nézett rám, mint emberre. Ez sok mindent megmagyaráz a viselkedéséről, meg magáról. Zavart, hogy Ash beszélget vele. Mégis udvariasan mosolyogtam.

– Nem Olivia a neved? – kérdezte Calum, még mindig engem bámulva.

Ránézek, de szóra sem méltattam. Rohadt gyerekes viselkedés, de úgy érzem, megengedhetem magamnak.

– Liv, az Olivia becézése – válaszolta helyettem Ash. És rám mosolyog. – Ismeritek egymást?

Calum lassan bólintott, én mégis mást mondok.

– Nem – vágtam rá. Ash pedig felvonta a szemöldökét, mire hozzátettem. – Ő nem. Vagyis ezek szerint igen.

A szél befújta az arcomba egy tincsem, én meg reflexszerűen kisimítottam onnan. Ash szeme persze rögtön megakadt a kötésen és a kezem után nyúlt. Vonakodva nyújtottam oda. A vér, foltokban átitatta a kötést. 

– Mi történt? – fogtaa a tenyerébe a kézfejem. 

Végig simított a fehér kötésen, én meg zavarba jöttem. De mielőtt még válaszolhattam volna Calum vigyorogva szólt közbe:

– Dührohama volt. Nekiesett egy matracnak. A tanár leküldte az igazgatóhoz.

Ashton hitetlenkedő pillantást vetett Calumra. Én is. Honnan tudja? 

De volt egy sejtésem. Itt egy ilyen kirohanás nem marad pletyka nélkül. Unalmas az élet itt…

Ashton arca megváltozott. Láttam, hogy ideges lett, de nem mutatta. Összepréselte az ajkát, és úgy nézett rám, mint aki nem hiszi el. Millió gondolat futott át az arcán. 

– A nővérszobában voltam – reagáltam halkan.

Kérdezni akart valamit, de végül Ashton - még mindig fogva a kezem - vállon veregette Calumot.

– Szia, haver!

– Sziasztok! – köszönt el, és elindult az ellentétes irányba. A vállam felett hátranéztem. Calum is vissza nézett.

Ismét dühösen léptem be a házunkba.

– Mi történt a kezeddel? – kérdezte Brice.

A családi flmnézős este volt, én pedig egész végig Ashtonon rágódtam. A film nem köt le, kifejezetten unalmas. Ashton arca jut eszembe, és az, hogy mennyire bénán tudok viselkedni. Brice és anya elmélyülten bámulták a képernyőt. Katy unottan ücsörgött mellettem a kanapén. 

– Kosaraztunk – hazudtam könnyedén. Megpróbáltam belekapcsolódni a filmbe, de nem ment.

– Na és nyertetek? – érdeklődött Brice és kinyújtotta a lábait. 

Rám nézett. Túl sokáig vártam a válasszal.

– Nem, vesztettünk – mondom gyászosan.

Tényleg úgy nézek ki, mint akit elvertek. Csak nem egy másik csoport, hanem az élet.

– Ha veled voltak, akkor csak ez az egy opció volt – suttogta a húgom kis mosollyal

– Még szerencse, hogy nem voltál ott – suttogtam vissza. – Véletlenül fejbe talált volna egy labda és a végén még normális lennél.

Szívesen használtam volna bokszzsáknak. De tényleg. Ehelyett a kanapéba préseltem magam és elterveztem a bocsánatkérésem. Már ha Ashton akar valaha még beszélni velem.

Csak azt nem tudom, hogy mikor fogok bocsánatot kérni.