Anyai szigor

Az idő lassabban telik, ha várunk valamire.

Az iskola maga a kénköves pokol. Az idő olyan lassan vánszorog, hogy biztos vagyok benne, hogy direkt telnek ilyen lassan az átkozott órák. Ma találkozom Ashtonnal, ami azt jelenti, hogy elszakadhatok kicsit otthonról. Az idő lassabban telik, ha várunk valamire.

Amint kicsengetnek meg sem várva, hogy a tanár távozzon, kiviharoztam a teremből. A táskám vadul csapkodta a hátam, de csak siettem tovább a még kihalt folyosón. Kilöktem az ajtót és körbenéztem. A gyomrom lesüllyedt, a tenyerem izzadni kezdett.  Nem csak engem nem érdekelt, hogy a tanár még bent van. Többen ácsorogtak az udvaron én meg alaposan körbenéztem.

Ashton az iskola előtt állt, a falnak dőlve. Lehunyt szemhéjain táncol a közeli fa leveleinek árnya. A lágy szellő meglebegtetette a haját és végre elengedtem magam a mai nap után. Csengettek. Mellettem elfurakodtak az iskola diákjai. Reméltem, hogy senki nem lép oda Ash–hez. Elfehéredő ujjakkal szorítottam a táskám pántját és mélyeket lélegeztem.

–  Ashton!

A hangom olyan rekedten csengett, hogy biztos feltűnt neki. Lassan kinyitotta a szemét. Amikor észrevett lusta mosoly terült el az arcán. Ellökte magát a faltól.

Visszamosolyogtam és lassan mellé sétáltam. Szándékosan csak Ash–re néztem, hogy ne lássam az iskolatársaim arcát.

–  Mit csinálsz ma? – kérdeztem, hogy oldjam a magam által előidézett zavarom.

 Ashton igazán remeksrác. Habár élveztem, hogy a barátjának mondhatom magam, még mindig zavarba tudott hozni, hogy nem is ismerem olyan régóta. Nem szoktam meg, hogy ennyire figyeljen valaki minden mondatomra. Még lépni is elfelejtettem. Eszeveszetten figyeltem, hogy hová teszem a lábam.

–  Készülök a meghallgatásra – mondta lazán és kikerült egy csoport iskolám bélit.

 A homlokom-ráncoltam. Miről maradtam le? Aggódtam, hogy talán már mondta és én nem figyeltem oda eléggé. Amit persze kétlek, de ott motoszkált bennem, hogy talán elsiklottam a részlet felett.

Ashton hangja betöltette a fejem, de nem értettem egy árva mondatot sem.

 –  ...átjössz? – kérdezte.

 –  Mit? Ja, persze – mondtam és már nem voltam olyan biztos benne, hogy tényleg odafigyelek Ashtonra. Talán mondta már a meghallgatást is.

***

Ashtonék gyakorlóteremmé, alakított pincéjében voltunk. Ashton a dobok mögött, én meg a kanapén foglaltam helyet. Mosolyogva figyeltem, ahogy önfeledten, és felszabadultan dobol. Azonban leállt, a nagy sajnálatomra. Tudtam volna még élvezni, az izomjátékát és az ütemet is persze...
 –  Mit gondolsz?

Izzadság gyöngyözött a homlokán, szaporán vette a levegőt.

 – Kérlek, dobj ide egy vizet, mielőtt meghalok a válasz előtt.

Megfogtam a hideg palackot, ami a szekrényen állt és odadobtam. Ashton ügyesen elkapta, letekerte a kupakot, és mohón nyelni kezdett. Amikor végzett megtörölte a kézfejével a száját, én meg válaszoltam.

–  Tökéletes. Mondjuk nem igazán értek hozzá, de lenyűgöztél, teljesen.

Ashton arca kisimult. Eltűnt róla az a feszültség, ami egy hete ott bujkál. És csak akkor vettem észre, amikor eltűnt. Örömében megkínált vízzel, de elutasítottam. Az órámra néztem. Francba! Mennem kellett.

–  Ashton mennem kell – mondtam habozva, mert szívesen maradtam volna. – Majd találkozunk – búcsúztam.

Magára hagytam a zavart Ashton és öles léptekkel elindultam haza.

Rohannom kellett, hogy időben hazaérjek. Kimelegedve és felszínes légzéssel léptem be a nappaliba. Anyuék már a vacsorát fogyasztották elmélyülten. A mostoha húgom kárörvendően mosolygott rám. Ál magabiztossággal beléptem a konyhába és abban reménykedve, hogy ma megúszom a balhét, enni kezdtem.

Kanalaztam magamba a levest, hogy ne kelljen válaszolnom a kérdésekre, amik mindjárt következnek. Próbáltam lassan enni, de előbb utóbb úgy is elfogyott. Nem akartam még egy tányérral enni, mert holt biztos, hogy a másodikkal együtt, rosszul lennék. A kanál vészjelzően kocogtatta az üres tányért.

Mintha a húgom erre várt volna megszólalt:

–  Hol voltál? Miért késtél?

–  Segítettem az egyik barátomnak – mondtam vontatottan és kerültem anyu pillantását. – Két perces késés még nem a világ.

–  De tíz az – dörmögte anyu. Brice, a mostohaapám nem szólt semmit. Azt hinné az ember, hogy a mostohája szigorú és kegyetlen. Vagyis Hamupipőke álláspontja szerint, azonban Olivia Dufall álláspontja szerint meg gonosz édesanya van a diktatúra székén. Nem kérdés Brice és anyám közül ki viseli a nadrágot...

–  Gyalog jöttem – védekeztem feleslegesen. Éreztem, hogy már megint rövidebbet húztam. – Többé nem fordul elő. Ígérem.

Ugyan az a forgatókönyv mindig. Kések, veszekedés, szobafogság, vagy házimunka. Katy nem elégedett a cirkusszal. Hatásvadász módon hisztizni kezdett.

–  Ő késhet? Nem fair! Csak kivételezel vele, mert a lányod! – csattant fel. Rám villant a sötét barna szeme és majd az anyámra nézett.

Katy nagyon félre van tájolva, de cseppet sem érdekli. Tudhatná, hogy kettőnk közül az édes gyermek húzza a rövidebbet.

–  Nem feleselsz – szólt rá Brice a lányára – Együnk mind – tette hozzá békülékenyen.

Én megpróbáltam legalább neki eleget tenni. A számhoz emeltem a villát, de mielőtt kinyithattam volna, anyám félbeszakított:

–  Egész héten, egyből haza jössz a suliból. Meg utána is – mondta. – Nincs mozi, nincs könyvtár, sem bajba jutott barát. Világos?

Nincs vitára lehetőség. Összeszorítottam a szám, és válaszul bólintottam.

A vacsora végéig fel sem emeltem a tányérról a szemeim. Nem volt 

kedvem Katy hisztijére, meg önelégült mosolyára. Már azt hittem, hogy elkerültem a napi adagom, de Brice meg szólal miközben mosogattam:

–  Katy lehetnél olyan engedelmes, és segítőkész, mint Olivia.

Katy ijesztő sebességgel fordul felénk.

–  Francokat. Nekem holnap mozizás van a barátaimmal. Pihennem kell, úgy is van ideje – sziszegte és eltűnt a lépcsőn. Brice megcsóválta a fejét és ő segített a lánya helyett.

Annyira haragudtam magamra, hogy úgy érzem, tényleg megérdemlem. A legforróbb vízzel mosogattam, amit még képes voltam elviselni. A gőz hatalmas felhőként emelkedett fel a mosogatókagylóból.

–  Megbolondultál? – fordította el a csapot hidegre Brice. Az arcából ítélve eléggé forró, a keze vörös volt.

Nem válaszoltam, úgy tettem, mintha nem tudnám, miről beszél. Elpakoltam a még vizes tányérokat és eltűntem a szobámba.

Dühömben kirángattam a ruhásszekrényt, a tartalmát meg szétdobáltam. Amikor véget ért az ámokfutásom, leültem a szőnyegre és néztem a nagy felfordulást. Néhány óráig olyan állapotok uralkodtak a szobámban, mintha valamelyik hurrikán söpört volna végig. Majd átkozva a hülyeségem rendet raktam. Már elmúlt tizenegy, amikor helyreállítottam a hisztim előtti "rendet". Mérgesen nyúltam el az ágyamon. A kezembe vettem a telefonom és elkezdtem zenét hallgatni.

Pár végig dúdolt dal után, érkezett egy üzenetem. Megdörzsöltem a szemem.

 Nem hiszed úgy-e, hogy én benyelem a bajba jutott barátod? Megtudom, hogy kivel szórakozod az időd, és garantálom, hogy többet nem fogsz vele.

A karomból kiment az erő, és csak zsibbadt érzés maradt utána. Majd rájöttem: Katy, soha nem tartja be a fenyegetéseit. Ha meg igen, elég óvatos vagyok. Képes vagyok arra, hogy távol tartom Ashtont Katy-től. Gyerekjáték lesz, a kérdés már csak az, hogy miként fogom.

Elűztem a rémképeket, és magam nyugtatva bújtam a takaró alá. Nem teszi meg. Nem. De a rémképek jogosan kergettek egész éjszaka.